190. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A Kossuth utcán

Párizsban, a Bois-ban, az Akácia úton, a kocsik séta-utján, kevés idõ óta automobil is ballaghat. De csak - ballaghat a sétáló lovaskocsik nyomában. Ám nem mindenféle automobil, hanem csak az elektromos, s ez is csak kegyelembõl. Úgy hallom (tíz év óta kétszer jártam ott) a Kossuth utcán a legbüdösebb automobilok is vígan nyargalhatnak. A petróleumosok, benzinesek is. A két lábukon sétálók pedig fojtsák az orrukat avagy szerezzenek töff-töfföt. Hát ez Kis-Ázsia, igazán Kis-Ázsia. Itt a Fedák Sári bûzét vidáman ficánkoló orrcimpák üdvözlik. És örülünk, ha Muki régi gróf és Mór új báró az orrunk alá szagosít. Hát a fene egye meg az õ dolgukat. Vagy van pénzük, vagy nincs. Ha nincs, ne automobilozzanak. Ha van, tartsanak kétféle töff-töfföt. Egy hosszú utakra szólót. Ennek a szagát elsülyeszti a tágabb atmoszféra. De itt, Budapesten, e szûk és kevés levegõjû városban ne büdösítsenek. Se a Kossuth utcán, se másutt. Mert a türelemnek Kis-Ázsiában is van határa.

II.

György pap levele

Levelet kaptam György paptól, aki görög katolikus plébános s nekem régi jó cimborám. Úgy látom, hogy ez a György pap hazaáruló gazember. Ma már hazafias dolog a hazaáruló gazemberekkel szóbaállni. Én se rejtem el hát fõtisztelendõ román barátom levelét. Azt írja az én György cimborám, hogy vagy-vagy. Vagy kultúrnáció a magyar, s akkor nincs isten, aki árthatna neki. Vagy legyõz kultúrában minden nemzetiséget vagy - birkózik. Így írja György pap; birkózik. Parlamentben, jól védett megyeházán kurjongani - írja György pap - nem nehéz. De ha már kizárjuk a szellemi tornát, legalább verekedjünk fizikailag, becsületesen. Azt ajánlja György pap, hogy õk választanak egy pakulárt. Mivel az érveket perhorreszkálják azok a magyar hazafiak, kik ma már szívesen fogadnak el mindent Bécstõl. Álljon ki akár Wekerle, akár Széll, akár Kossuth Ferenc, akár Zichy Aladár. És ha õk következetes férfiak, birkózzanak. Ha pedig a pakulár gyõz, akkor egy méterrel rövidebbet köpjön Pozsgay, s a mû-szittyák ne ordítsanak úgy, hogy úri ember érzékeny füldobját repedés veszedelme fenyegesse. Ezt írja György cimborám s talán mondanom sem kell, hogy a nyomorult hazaáruló pópát iszonyúan legazembereztem válaszoló levelemben.

III.

Justh és a lényeg

Ez egy tipikus magyar eset: tessék meghallgatni. Elmennek Justh elnök úrhoz az újságírók, s Justh fogadja õket majdnem olyan szívességgel, mintha számbavehetõ, kaszinói úriemberek volnának. Válaszol a derék Justh az üdvözlõ beszédre. Õ hálás, õ boldog. Õ meghal a sajtóért, ha kell. A sajtó, a sajtó. A szent, a szent. Szól azután az újságírók vezetõje:

- Egy kicsivel több elõzékenységet kérünk a sajtó számára a parlamenti palotában.

És eláll a nagyúr elokvenciája. Csak annyit tud mondani. - Majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Fránya nép ez az újságíró-nép. Még Magyarországon sem lakik teljesen jól frázissal. Igaz, hogy nem is lázadó fajta itt mindenki. Hanem Justh csodálkozhatik: - Ezek a rongyosok nem elégülnek meg? Hát nem elég az, hogy mi vagyunk az ország urai? Micsoda anarchia ez. Csak addig lesz boldog Magyarország, míg a jelszó a régi marad: „majd meglátjuk, majd meglátjuk.”

Budapesti Napló 1906. május 30.

Pont