201. EGY ÚJ SZOBORRA

A Malesherbes-téren holnap leplezik le az ifjabbik Dumas Sándor szobrát. Dumas père szobra már ott áll vagy huszonhárom év óta. És jön nemsokára harmadiknak a tábornok Dumas szobra. Együtt lesz az egész zseniális familia.

Dumas père anekdotáját arról a véletlenrõl, mely õt fiúhoz juttatta, ismerik úgy-e? Sokszor elmesélte hahotázva a vén kujon. Egy barátját kereste, s csinos asszony volt a házmesterné.

Ilyen faja a családalapításnak illett a de la Pailleterie marquis unokájához. És illett, hogy fiáról és pajtásáról így diskuráljon. Dumas père nem éppen a legneveltebb ember volt Francia­országban. Aztán néger nagyanyja révén különben is bennerejtõztek San Domingo erkölcsei. Az öreg bohém ízlése, modora és tapintata kissé néger volt. Mikor fölfogja, s magáénak ismeri a fiát, elhelyezi egy nagyon elõkelõ nevelõintézetbe. Borzasztóan büszke erre a nemes és elõkelõ ötletére. Urat és világfit akart a fiából csinálni, ha már õ Pury-on csak éppen olvasni tanult meg. Azután pedig ugyane nevelõintézetbe beprotezsálta a Dumas fils anyját is - mosónõnek.

Csak ezek és hasonló apróságok értethetik meg az ifjabbik Dumas életét és lelkét. Dumas filsben is volt néhány csöpp a négernõ vérébõl. Törvénytelen gyermek: Dumas père egy szeszélye. Nagy és elõkelõ vágyak ébrednek benne. Szeretne Párizs legfinomabb gavallérja lenni, s jön esetleg Dumas pere: elveszi tõle azt az aranyat, amelyet talán az elegáns kesztyükre s kocsira szánt a délutánon: Nagyon is táncoltak a kontrasztok körülötte. Az intellektus grand seigneurje volt s az apja nyilván bámulta. Egyébként kötõdtek egymással és nagyon szerették egymást.

Kiharcolta a sikert nagyon keményen és hamar. Ne mai szemünkkel nézzük az õ drámáit. Forradalmár volt annak idején, habár ármányos, számító forradalmár.

Örökéletû az a kis tréfa, amellyel az õ színmûíró módját csúfolták. Betöri az ajtót a revolveres férj. Lelövi az asszonyt, a csábítót, s ekkor jobban megnézi õket, fejéhez kap:

- Sacrebleu, eltévesztettem az emeletet.

Olvastam nemrégen egyidejû magyar lapokat. Minden új Dumas-darab esemény volt Budapesten.

Egy-két elõkelõsködõ írónk jóvoltából úgy látszott akkor, mintha Párizzsal egyformán élnénk. És ma is csak írók biggyesztik az ajkukat a budapesti Dumas - estéken. Írók és smokkok. Holott a kisvárosból szinte nagyváros lett. De a mai Budapest szociális lelkében még éppen nem végezték el missziójukat a Dumas-igazságok. Párizsban s másutt természetesen ezek az igazságok régen meghaltak. Párizsban a publikum mosolyogja meg Dumas avas eseteit s kiszámított szellemességét.

De viszont mindenki tudja Párizsban, mit köszönhet a modern társadalom ennek az érdekes, pompás, nyugtalan, bátor léleknek. Annyira megbecsülik, persze kissé irodalomtörténetileg már, hogy túlbecsülik. Egy elõkelõ francia kritikus szerint Ibsen a maga norvég zordonságával tovább gondolta a Dumas fils témáit, s c’est tout.

Akárhogy is jó ember volt, érdekes ember volt, nagy ember volt. Budapesten itthon van. Száz és száz színházi este lázát oltotta belénk. A Malesherbes-tér új szobra tõlünk is megérdemel legalább egy ilyen hevenyészett betû-koszorút.

Budapesti Napló 1906. június 12.

Ódi