232. „MARADJANAK A TEMPLOMBAN”

Most, mikor Magyarország nyakára készül ülni a klerikalizmus, s már-már kitör a klerikális vezéreken a gyõzelmi téboly, érdekes vallomást olvasunk a nagyon katolikus Magyar Állam címû lapban. Ez a vallomás mutatja, hogy a derekabb katolikusok is látják a komédiát. A fõurak és papok dús asztalok mellõl akarják a népet vezetni s a régi lelki és testi nyomorban tartani. Ezt mondja a többek között a Philippus álnevû cikkíró.

Tetszik tudni, mit tett Krisztus urunk mikor az emberiség bajainak orvosául fellépett? Leszállott az emberek közé… magára vette bûneinket. Tessék jól megérteni: „magára vette bûneinket”. Ha a papság a társadalom bajait meg akarja orvosolni, szálljon le az emberek közé, s „vegye magára bûneinket”. Ha ezt nem teszik, vagy tenni nem tudják, mély tisztelettel kérem õket, maradjanak hatalmuk körében, a templomban, hol otthon vannak. Nagyon, de nagyon tévesen fogják fel szerintem a kereszténység szellemét, kik azt hiszik, hogy Isten mindvégig mannával fog bennünket tartani az égbõl. A kereszténység más valami. Ha az Istennek le kellett szállni az emberi élet nyomorába, hogy ezt az embert onnan kiemelje, nekünk elég lesz, ha kényelmünk s jólétünk paradicsomából dirigáljuk a társadalmat? Nem, nem, nem. Ez kérem nem kereszténység, ezt a zsidó papok is értették, talán jobban, mint az urak. Bocsánat az õszinte szóért, jobb ez, mint a halál. Vegyék magukra a társadalom bûneit s ha kell, haljanak meg, de bûn nélkül. Megmondom bõvebben! Legyenek oly szegények s koldusok, mint a segítségre szoruló társadalom. Éhezzenek, mint õk, fázzanak, mint õk, legyenek hajléktalanok, mint õk, éljenek a bûn tanyáján, hol õk, s szenvedjék el az erköcstelenség, rágalom, a gúny s hazugság ördögi mesterkedéseit, miknek ezek rabjai. Legyen oly keserû s fájdalmakkal terhes életük, hogy a halál százszorta szebb angyallá lesz elõttük minden földi jónál… s lesznek apostolok. Ha erre nem képesek, vagy tenni nem akarják, tisztelettel s amennyire tehetem, alázattal kérem az urakat, maradjanak az oltár szelíd s tiszta levegõjében. A tisztelendõ urak nem ismerik az élet nyomorúságát, nem kívánom, hogy megismerjék, de engedjenek meg, ha azt mondom, hogy ki legfölebb a gyónószékbõl ismeri azt, az tettre, krisztusi tettre nem képes.

Elhangzik a levegõben Phillipus vallomása és intése. A tisztelendõ urak nem lesznek apostolok, hanem agitátorok. A fõurak még kevésbé. De a népet még jobban fogják bolondítani.

Budapesti Napló 1906. május 19.