237. MAGYAR BESZÉD

A maradi nacionalista Tóth Béla is pedzi már a dolgot. Magyarországon ma már nem tudnak az emberek magyarul beszélni. Szóról-szóra igaz, amit Tóth Béla állít: az Apponyi Albert magyarságától például megveszne a magyar komondor is, ha ezt a magyarságot beadnák neki. Fõképpen a mi szittyáskodó politikusaink mutatják a magyartalanságnak szörnyû példáit. De Apponyi Albert legalább úgy beszéli, mintha németbõl fordítaná le nagyon ritkán új gondolatait. Ám a többiek magyarsága még kevesebb. Valami teljes elszakadás minden nyelvlélektõl. Fordítása nem létezõ nyelvbe burkolt alig létezõ girhes gondolatoknak. Csak példaképpen néhány mondat a Kiss Ernõ szobra mellett tartott ovációkból. Justh Gyula: „…S példádat igyekezni fogunk követni… Nem feszegetni kell a múltat egymás között.” Csak találomra ragadtuk ki e kettõt. Günther Antal: „A magyar királyi kormány megbizásából hoztam ezt a koszorút. Leteszem azt Kiss Ernõ szobrának lépcsõjére, hogy hirdesse azt a kegyeletet, amellyel a magyar kormány Kiss Ernõ emlékének itt megjelent képviselõje által áldozni hazafias kötelességének ismerte.” Tehát Kiss Ernõ emlékének a képviselõje jelent meg itt, s nem a magyar királyi kormányé. Az új korszak nem elégedett meg avval, hogy magyarul nem beszélõ horvátokat hozott a magyar parlamentbe. De általánossá, szinte kötelességessé tette a magyartalanságot. Franciaországban például elõkelõ politikusoktól megkívánják, hogy formásan, új szavakkal s fordulatosokkal tudjanak beszélni. Sõt írni. Nálunk is volt annyi szabály eleddig, hogy értelmes mondatokat kötelesek szerkeszteni még a politikusok is. Ez elmúlt. A szittyáskodó hazafiak nem tudnak magyarul beszélni. S írni? Ugyan. Ezt nem is várja senki magyar uraktól. A magyar beszéd az új korszakban olyan mostoha gyermek, mint például a - magyar politika.

Budapesti Napló 1906. május 29.