9. A SZALONOK CSÕDJE

(Párizsi levél)

Üres lesz a Grand-Palais. Egy napon halt meg Párizs két nagy Szalonja. Már hordják a holmikat a társzekerek. De ez a két Rip nem fog fölébredni. Még a mennydörgõs szekereken sem. Jön új tavasz s jönnek a Szalonok újra. Mindig, mindig, mindig. Holott az ördögnek sem kellenek.

Nem új dolog: a Szalonok csõdje. Összehordanak szinte tízezer munkát s majdnem ennyi egyéniséget. Tessék besétálni és megbolondulni m. t. publikum. Itt van Sorolla y Bastida. Évekig járt Párizsba s frekventálta képeivel a Szalonokat. Ebben az évben külön kiállítást csinált. S ma beszél (s csak ma beszél) egész Párizs errõl a spanyolról. (Írni fogunk Sorolla y Bastidáról. Bizonyos, hogy azóta már Budapestre is elért a híre.)

III. Napóleonnal voltaképpen meghaltak a Szalonok is. Akkor nagy valami volt egy vernissage. Azóta csak cifra nyomorúság. A köztársaság nem akart parvenünek látszani. Õ is rajong a mûvészekért. Ápolta hát hivatalosan a Szalonokat. Miként a császárság idejében.

Ellenben Párizsnak nem kell az az öreg játék, amit két hivatalos Szalonja játszik. Hatszor voltam a Grand-Palais-ban. Összesen nem láttam a két Szalonban száz embert. Ezek is idegenek: Párizs látogatói.

Hat látogatás után hiába rázom a lelkemet. Alig emlékszem valamire. Öregség, póz, sivárság. A vénebb Szalonban Henri Martin vásznai és c’est tout. Az ifjabbikban Maurice Denis és Boutet de Monvel. És egy fej a szobrok között: Berthelot professzor feje. Ez valami, ez nemes, ez csodás: Rodiné. Egy-két orosz még s egykét délamerikai. Õk különös levegõben dolgoztak. Talán csak ennyi az érdemük, de kiválnak. Magyar persze nincs itt a valakik közül. A németek bûzlenek az unalomtól. Az olaszok kisiparosok. Sehol senki és semmi.

Nem, nem, nem, ez nem a ma mûvészete. Ez a Salon d’Automne-ban csírázik s a borzas fiúk független tárlatán. Egyéniség pedig ma már úgy kerüli a Szalonokat, mint a poklot. Hiszen itt elveszhet a legkülönb Apelles is. Szerencse, hogy a közönség is ezt cselekszi. Így talán hamar beteljesedik a Szalonok sorsa. Ez a sors: a csõd.

(Párizs, július 3.)

Budapesti Napló 1906. július 8.