32. KÓBORLÁSOK PÁRIZSBAN

(Apácák) Alacsony, barna rácsos ablakú ház, közel a Luxembourghoz. Csöndes utca, diákok, leányok, munkások. Felhõs, siket, levegõtlen nyári délkörül. Fekete apácák sürgölõdnek némán egy szállító-szekér körül. El-elnyeli õket a kapu s megint megjelennek. Piszkos zsákokat, holmikat dobálnak a szekérre. Piszkosak õk is és csúnyák. Öt-hat maradt meg a barna házban. Szétrebbent a fiatalja. Õk már csak az Égnek kellettek. Párizsból menniök kell. Arcukon az egészségtelenség. A kemény átalkodottság. Homlokukon a megcsúfolt vágyak bélyege. Petyhüdt ajkaikon bosszús keserûség. Vén, nõstény hollók. Vajon merre szállnak? Megindul a szekér. Õk mennek gyalog, cammogva utána. A Voltaire szobra felé. Valamelyik állomásra mennek. Azután pedig ismeretlen földre. Ahol õk még kellenek. Hideg félelmet érzek. Megborzongok. Nincs ezeknek a zsebükben Apponyi Albert hívó levele? Valami azt súgja, Magyarországra tartanak. Ölelõ karokkal ma ott várják Franciaország kivert apácáit és barátjait. Azóta már ott is lehetnek.

(Diákok) A Sorbonne elõtt járok el naponként. Halott és üres a diákok fészke. El is széledtek már régen a fehér diákok. Még a párizsiak is. Gondtalanul hûsölnek, vagy barangolnak ismeretlen tájakon. De íme itt maradtak a színesek. A vadak. Négerek, kínaiak, japániak, annamiták, malájiak, kreolok s százféle egzotikus lények. Ezek nem mehetnek haza. Messze van a hazájuk s rövid idõ két hónap. Izzó, szomorú párizsi nyárban õk õrzik hát a Sorbonne-t s Párizs többi iskoláit. Könyv van a kezeikben mindig. Ezek tanulnak nyáron is. Meghatóak, szépek õk. Õk, akik különben ezerszer csúnyák. Nõk és férfiak. Micsoda az, ha mi, fehérek, egész életünket tesszük is fel arra, amit civilizációnak nevezünk? Hiszen ez történhetik terheltség okából is. Ez nem a mi meglátó erõnk dolga. Szokás, hagyomány, vagy kényszer. De ezek a vadak. Egyik-másik négernek a nagyapja még emberhúst ehetett. Az unoka a társadalmi evolúció szent paragrafusait hallgatja áhítattal. Bizony, a kereszténységnek is csak az elsõ századokban voltak mártírjai. Az emberi civilizációért is csak azok rajonghatnak ilyen föláldozó módon, kiknek ez a civilizáció még új és - szent.

(Idegenek) Az idegeneké most Párizs. Mindenféle idegeneké, akik között sok a magyar. Körülbelül négyszáz-ötszázezer párizsi él távol Párizstól nyaranként. És ha a nyár teljességgel nem egzisztálna, még akkor is távoznia illenék ilyenkor igazi párizsinak, ha módja van hozzá. Minden idegen barbár. Mint ahogy a párizsi is barbár ott, ahol idegen. Az utazás elõcsalja az emberbõl a nomád emlékeket. Az idegen, az átutazó idegen, kötelességének tartja mindenekelõtt a hanyag öltözést. Nem mosdik rendesen, lármás és türelmetlen. Programja nincs a napra. Mindenütt vért és becsapást szagol. Mindenkit ellenségének lát. Fölkavartan beteg, utazólázban ízlését és logikáját végérvényesen elveszti. Mindezt a csúfot a ma még aránylag hitvány, nem általános s nem könnyû közlekedési viszonyok okozzák. Mert bizonyosan nem lesz így száz év múlva sem. Az emberek nem kapnak lázat attól, hogy õk most Londonban, Párizsban vagy Dunapentelén vannak. De addig óvakodjék minden jó lélek az idegenektõl.

(Párizs, augusztus 10.)

Budapesti Napló 1906. augusztus 17.

A. E.