43. A NAGY ELLENSÉG

(Jean Jaurès és a választója - Clemenceau és Róma - Miért nem zárják be Lourdes-ot? - A Notre-Dame des Victoires csodája - Róma és Magyarország)

Jean Jaurèsnak van egy igen nevezetes anekdotája. Egy választójával diskurált a szocialisták pápája. (Klerikális elmésség adta e sikerült címet Jaurèsnak.) Kérdi a paraszt nagy érdeklõdéssel az õ híres képviselõjét:

- Hát eltörölték már végre a vallást az urak?

- Bizony avval elbántunk alaposan.

- Az istent is?

- Körülbelül.

Jean Jaurèsra hálás és hosszú tekintetet vetett az õ választója. Radikális, ateista, szocialista polgár. Nagyon megörült e jó híreknek. De volt még egy kérdése:

- Hát pap már ezután egyáltalán nem lesz?

- Lesz.

- Okos dolog. A pap mégis csak maradjon meg. Legyen, aki a jeget elimádkozza a határról.

Egyelõre ilyenformán vagyunk a felséges néppel. Fanatizálhatjuk õket akár az Isten ellen is. Miként a papok fanatizálták szegényeket századokig önmaguk ellen. Õs, nagy erejüket bevezethetjük a haladás masinájába. De babona-részegségükkel is számolnunk kell. Régen itatja, rontja már õket a szent alkohol. Csinján, okosan kell fölszabadítani nyakukat és lelküket a papi és nagyúri járom alól.

Ez az oka, hogy a vad, istentelen és zseniális Clemenceau szeretné ma legjobban Francia­országban, ha Rómával tisztességes egyezséget lehetne kötni. A mi mai civilizációnk széles e világon bizonyisten még nem civilizáció. Tessék csak akármilyen szabad lelkû embernek a lelkét megkaparni. Megpróbálom például magammal: nekem igazán közömbös az úristen dolga. De mondjuk, holnap Apponyi Albert gályarabságra szánná az én kálvinista papjaimat. Bizony vastag nyakammal nem törõdve állnék melléjük. Pedig sok megismeréssel és még több haraggal vagyok minden deizmushoz és mindenhez, ami a szegény emberlénynek útjában áll. És Clemenceau-nak igazat adok, ha gyávaság nélkül is fél. Sok víz folyik le még Szajnán és Dunán, míg minden ember fütyül az égre s a babonákra, melyekkel apáit s õt magát megrontották.

Íme, Lourdes-ot is ezért nem csukatták be még mindig. Nem azért, mert az idegenek zarándok­lása pénzt hoz. De okos óvatosságból. Mindenekelõtt le kell teljesen járatni a híres babonafészket. Egy hirtelen, erõs lépés ártana az ügynek. Szegény, elbutított nép: õ nem él Párizsban. Még csak Budapesten sem. Sötét, szegény vidékeken behálózottan, láncon, tömjénfüstben teng. Sokszor szinte a papja is megsokallja a buzgóságát.

Itt van például a grenelle-i csoda. Egy hisztériás, fiatal leány égi jelenéseket látott. A Notre-Dame des Victoires templomban. Szó sincs róla, hogy az orvosoknak higgyen a környék népe. Nem akar hinni a papjának sem. A pap tudniillik egy becsületes órájában kijelentette a híveknek, hogy a leány bolond. A nép csõdül azért a leányhoz. Egyébként pedig ugyanez a nép radikális és szocialista képviselõket választ. A férfiak dicsekednek, hogy nem hisznek az istenben. De a hisztériás leány képzelõdéseiben igen.

Sajnos nem könnyû dolog századok gonosz munkáját paralizálni. Még a forradalmi Franciaországban sem. Még az istenien nagy emberek lelke mélyén is maradt valami a butaság salakjából. Heine milyen megrendítõen komolyan foglalkozott néha az istenséggel. És Spencer, egy Spencer, nem mert bátor lenni a vallásokkal szemben.

Minden jó embernek egy Titusnak kell lennie. Olyan Titusnak aki naponként legalább egy babonás embert gyógyít meg. És pláne Magyarországon, ahol egyébként is preparálatlan idegrendszerek állítanak meredeket a gondolatok elébe. Itt Nyugaton gyakran írnak róla, hogy Rómának ma egyetlen reménysége Ausztria-Magyarország. Különösen pedig Magyarország. Hiszen Spanyolország, Spanyolország (!) harcot üzent már Rómának. Nincs eléggé heves harc a csuha ellen. A legkétségbeesettebb harc is csak kezdet. Nem lehet ezt elütni lelki elõkelõsködéssel sem. Az úgynevezett athéni lelkeket nagyon gonosz rózsaszínû köd födi. Igenis minden lelki és testi nyomorúság oka itt van. Ez elõl elbújni senkinek sem lehet. Sem elefántcsont-toronyba, sem máshova.

(Párizs, szeptember 1.)

Budapesti Napló 1906. szeptember 4.

A. E.