56. A KIS NÉPSZERÛSÍTÕK

Ambiciózus író-ifjak még mindig okos ösvényen járnak, ha Nietzschét népszerûsítik. Sokan cselekszik már ezt, de Nietzsche még elég távol van a nagy publikumtól. Egy-két Nietzsche-tézis fölhígításával még sokáig játszhatja az originális, vad legényt az ember. Ez csak példa, amit Rémy de Gourmont cikke sugallt nekünk. Ez a Rémy de Gourmont meglátott valamit, ami nem új. Nem új, de sohse volt olyan aktuális, mint ma. Észrevette az irodalom és mûvészet ügyes exportõrjeit. Talán nem is jó név ez, hanem népszerûsítõit. Mindjárt megmagyarázza a dolgot Rémy de Gourmont egy-két példája. Íme Paul Verlaine: a vagabundus vén szatír. Az a szegény bolond, aki Anatole France szerint új mûvészetet kreált s aki századának legjobb költõje volt. De nagyon is önmaga volt, új és különös. Nem hófehér élete visszariasztott tõle minden erkölcsi polgárt. Tömeg-népszerûség nem határoztatott az õ számára, mert õ a megfinomodott, az abszolút híve volt. És halálakor megjelent egy új költõ. Már észrevenni is úgy veszik észre, hogy egy kis versét Verlaine versei közé sorozza valamely hebehurgya kritikus. Fernand Gregh az ifjú poéta neve. Gazdag fiú, nem kénytelen pénzért írni s ma már majdnem híres költõ. Nem csinált mást, mint Verlaine-t - közelebb hozta a publikumhoz. Átírta a Verlaine érzéseit és verseit. És az a publikum, mely Verlaine-t nem értette s kinevette, Gregh-nek tapsol. Ugyanilyen a bájos Noailles grófnõ esete. A grófnõ Párizs kikiáltott eleven csodája, költõnõ és zseni. És hogy olvassák a verseit, amelyeket csak a kiválasztottak élveztek annak idején, mikor Francis Jammes írta meg õket. Ilyen Gregh-jai és Noailles grófnõi minden nagyszerû egyéniségnek vannak. Nemcsak írónak és mûvésznek, de tudósnak, szociológusnak és publicistának. Kimondják az újat, a mélyet s abban a percben még idegent. Egyen-ketten hallják s az emberek figyelem nélkül rohannak el mellette. Jön a népszerûsítõ, fölkapja, népszerû, édes ízekkel megitatja s fölzúg a taps. Semmi új nincs a Rémy de Gourmont meglátásában. Sõt mindez kissé komikus volna sopánkodásnak. De érdemesnek érdemes olykor valamit ötletbõl le-leírni. Rémy de Gourmont néhány divatos írón akart nagyot ütni. Nem ütött nagyot. A nagy publikumot ez nem érdekli. Nem is volna hajlandó meglátni, még ha tudná is. A kevesek pedig, a mûvészet értõi vagy gourmand-jai mindig látták s tudják ezt. Istenem egy-egy szép Heine-versbõl hány száz jó verset írtak már. És Ibsen epizódjaiból még az unokáink is kapnak majd szenzációs drámákat.

Budapesti Napló 1906. október 5.

Lellei