57. A LAGUNÁKON

I.

Egy öngyilkos

A Danieli-fogadóban megölte magát egy budapesti magyar. Otthon, Budapesten bizonyosan tudják már azóta, hogy kicsoda. A velencei újságokban eltorzított, kiejthetetlen a neve. Úgy írják a nagyon falusias fokú velencei lapok, hogy beteg volt. Ezért kószált már hetek óta napos Itáliában. S ezért választotta ki leszámolóhelyül éppen Velencét. Muranóból jöttem s gondo­lám véletlenül találkozott a gondolával, mely a halott magyart vitte. Még meghallgatott, szegény, egy trombitás hangversenyt a Márkus-téren. Azután vette kezébe a revolvert. Velencében pedig egyenesen bosszantó a halállal találkozni. Olyast érzünk, hogy ez minket céloz. Álmodó, fáradt, renyhe személyünkben. Csodálatosan elváltozott a lagunák rejtõzõ, öreg, talányos lelke. Valamikor szerette a párás meleg, omló vért. Oh, miként szerette. Ma nyögve, vén fürgeséggel bujik a halál elõl. Velence nem az élet kikötõje s nem a halálé. Valami nagy és még kifejtetlen emberié: a tartós féléleté. Amiben élet és halál benne van ugyan, de összefolyva. Álom, emlékezés, lemondás, várakozás. Csak láz nincs, csak cselekvés nincs, csak bátorság nincs. Velencében nem szabad, nem illik halálosan bátornak lenni. Szegény öngyilkosa a Danieli-hotelnak, be nagyon beteg lehetett, hogy ezt az illetlenséget elkövette.

II.

A különös magyarok

A derék Fabricio, a Hungária-hotel gazdája, nagy ünnepet rendezett. A Lidó magyar hoteljének avatóünnepét. Elmélázott egy kicsit az ünnepen s a pezsgõnél, mely francia és jó volt, megkérdezte diszkréten tõlem, amit már megkérdezni okvetlenül régen készült:

- Ugy-e hogy szamárság volt Hungáriának keresztelni ezt a hotelt?

- Ha a magyar vendégekre számít, akkor bizony, bocsánat, szamárság volt.

Még jobban elmélázott az én Fabricióm. Nagyon sokára és csendesen mondogatta:

- Különös emberek, hajh be különös emberek a magyarok. Csak úgy lehet kedvükben járni, ha nem jár kedvükben az ember.

Nem akartam megmondani Fabriciónak, hogy klasszikusat mondott. Mintha csakugyan ilyen különös természetünk volna nekünk.

III.

Dal a nászútról

Egy híres, öreg francia poéta új versét olvasom Velencérõl. Semmi új benne, a régi dal, de csodálatosan forró szépítése a múltnak. A múltnak, mikor õ Velencében járt ifjú hitvesével. Az irodalomtörténetnek majd még joga lesz megírni, hogy ez a poéta nem szerelembõl nõsült. Gethes legény volt, kiben csak az írói ambíció tartotta az életet. Túlélte a feleségét s learatta a learatható dicsõséget. Közben magának élni, szeretni, érezni és szenvedni elfelejtett. Bizonyosan már Velencében sokszor terhére volt a felesége. És ma milyen forrón, szépen tud emlékezni. Ha hazugság, akkor is fölér sok ezer csókos, bolond órával, egy tizenkétezer lóerejû fiatalsággal s egy egész élettel. És látok nászutazó párokat bõséggel Velencében. Némelyek deliek, szépek és majd felfalják a szerelemtõl egymást. Föltétlenül igazuk van ma s az ember akár sírva irigyelheti a csókjukat. De a csókok után? Sohse fognak õk olyan forrón, olyan boldogan, olyan szépen emlékezni Velencére, mint a vén poéta. Helyes dolog ám az, hogy nyomorékjainak fantáziát adott a Sors.

(Velence, október 4.)

Budapesti Napló 1906. október 7.

A. E.