68. BRUMMELL ÉS A BUDAPESTI DANDYZMUS

Egy új, francia könyv Georges Brummelrõl, a dandyzmus halhatatlan Napóleonjáról. Budapest polgári férfiainak fele okvetlenül ismeri a Brummell nevet. Piszkos hálátlanság volna, ha nem ismerné, de úgy-e ismeri? Oscar Wilde és Dorian Gray elõtt már száz esztendõvel õ volt a modern Petronius: arbiter elegantiarum. Roger Boutet de Monvel írt róla most könyvet. Már valóságos Brummell-könyvtárt írtak össze franciák, angolok és németek. Nagy illetlenség, hogy magyar mûvek nem gazdagítják ezt a könyvtárt. George Brummellnek ugyanis Budapesten van a legtöbb tanítványa. Mivel azonban Brummell is apostol volt, tehát õt is félreértették, akik megértették. Íme Budapesten több a man of fashion, mint akár Londonban. Pompásan öltözõ, elegáns és divatos urak városa Budapest. Csak az a kicsi hiba van, hogy ezek a nagyon elegáns urak durvák, buták és sötétek, mint a londoni õszi napok. A budapesti Brummellek lelki kultúrája legtöbbször annyi, mint a katamakiaké, pedig a katamakiak nem is majmok csak félmajmok. No mindegy, annál inkább beszéljünk egy kicsit Brummellrõl.

George Brummellnek a nagyapja még pék-cukrász volt s az apja miniszteri tisztviselõ. És George Brummell már York hercegének s a leggõgösebb lordoknak a becézett barátja. Byron, egy Byron udvarol neki, dandy sublime-nak hívja s egy kicsit persze gúnyosan azt mondja, hogy van olyan nagy ember, mint Napóleon. Sheridan és Moore lelkesednek érte s mikor Staël asszony Angolországba megy, elsõ gondja Brummellt meghódítani. Mikor az angol trónörökös Braunschweigi Carolinával esküszik, õt választja elsõ võfélyének. És mikor dicsõsége lehanyatlik s az adósok börtöne elõl számûzetésbe fut, haláláig látogatják London kegyeletes, elõkelõ dandyjei. Ez az ember mégis nagy ember volt.

Budapesten tanulhatnának legtöbben az életébõl. Ez a Brummell nem csak öltözni, megjelenni tudott. Ez mûvészlélek volt minden porcikájában, ha alapjában nem is volt más, mint az elegancia - monstruma. Nem elégedett meg azzal az elégtétellel, amit késõbb Wilde formulázott. Hogy voltaképpen õ s az egész élete éppen olyan mûvészi alkotás, mint a legnagyobb vers, vászon, szobor vagy muzsika. Budapest Brummelljeinek már az is nagy dolog, ha egy filharmóniát végighallgatnak. Ha a Vígszínház színészeirõl tudnak friss plety­ká­kat. Ha recitálni tudnak valamit egy hírlap mûvészet-rovatából. George Brummel különb verseket akart írni, mint Byron. Festett, muzsikált s minden gyötrelmét egy mûvésznek átszenvedte. Mindenben vezér akart lenni, amit az élet megszépítésére emberi fantázia kieszelt.

Ez a dandyzmus valami más, mint a budapesti. Ez a dandyzmus olyan, hogy egy Baudelaire büszkeségesen vállalta el életmaszknak Párizsban. Musset és Lamartine is dandyk voltak, illetve dandyk is voltak, ha úgy tetszik. Sõt valamikor Petrarca is dandyskedett ifjú korában. Mûvész szemmel nem lehet túlságosan elítélni a dandyzmust. Még ha valaki minden titkos vágya dacára is csak dandy volt, mint Brummell, minden modern divathõsöknek e mestere.

Ám milyen különös Alkibiadeszek a budapestiek. Ezek a budapesti Brummellek, ezek a szabómûhely-hõsök. A mi álkultúránknak nem kicsi bizonyítékára lelek elgondolkozva a Roger Boutet de Monvel könyvénél. Óh budapesti angolsága a divatnak és eleganciának. Jaj volna, ha mindenben ilyen messze volna az arány. Amilyen [messze] van Brummell-tõl a budapesti dandy, Shakespeare nálunk Lampérth Géza lesz s Moliere - Berczik Árpád. Szerencsére talán nem mindennel vagyunk úgy, mint az eleganciával.

(Nizza, november 3.)

Budapesti Napló 1906. november 9.

A. E.