82. AZ EGYKE

(Párizsi levél)

Franciaországban él egy derék ember: Piot nevû. Szenátor és francia, de magyar mágnás is lehetne az eszével. Õ is csak annyit lát, mint egy mai gróf Széchenyi. Sztrájkolnak az anyák. Talán a maguk titkos módján az apák is. Ennyit látnak õk: Piot és Széchenyi. Hogy Baranyában és Alpes Maritimes-ben nem szülnek elég gyermeket. Pedig a gyermek szükséges ugy-e? Többnyire gyermekbõl lesz a felnõtt ember. Franciaországban õrült kivándorlás sincs. És mégis fogy, már nemsokára fogy a lakosság. Magyarországon dupla a baj. Az egyke még csak világra jön sok könyörgésre. De ha nem vigyázunk reá, elmegy Amerikába.

Tûzzünk ki prémiumot talán? Piot szenátornak körülbelül ez az eszméje. Széchenyi, a magyar Piot, sem mond okosabbat. Pedig Széchenyi tovább mehetne egy lépéssel. Õ magyar mágnás. A magyar mágnások szerint Magyarországon a lótenyésztést a verseny és a totalizatõr emelték magasra. Ha ez igaz s ha már egy magyar fõúr fölcsap szociológusnak, miért nem mondja ki, ami a szívén fekszik? Hogy tegyünk próbát a magyar anyáknál is a totalizatõrrel?

Mennyivel okosabb ember Piot szenátornál és Széchenyi grófnál - Csányi képviselõ úr. Õ baranyai õszinteséggel kimondta egyszerre azt, amire egy egész irodalom kellett Francia­országban. Hát miért szüljön a baranyai asszony? Hogy bérest adjon a Frigyes fõherceg uradalmának, vagy Sárit a budapesti aszfaltnak? És miért nincs tizenkét gyermeke gróf Csekonicsnak? Miért szaporítson éppen a szegény ember?

Franciaországban ma már éppen olyan becsületesen beszélnek errõl a kérdésrõl, mint a közélelmezés ügyérõl. Gyermek kell? Adjatok hozzá vagyont és igazságosságot. Ha ezt nem teszitek, akkor ne zaklassatok bennünket, nyomorultakat. Kérjétek számon a meg nem született francia gyermeket a Lebaudyaktól, a Rothschildoktól, az Uzes hercegektõl. Akiké a jómód, azok gondoskodjanak a nemzeti népesedésrõl. Micsoda kegyetlenség ugratni a szegény embert, hogy szapora legyen. Tessék megnõsülni a kalocsai érseknek és a váradi püspöknek. És tessék nekik húsz, törvényes gyermekig meg nem állni: õk tehetik. S ha ez igaz Franciaországban, nem ezerszer igazabb Magyarországon? Ott, ahol pár ezer emberé az ország, hatalom és dicsõség?

Bretagne-ban s másutt ezelõtt két évvel találtak szörnyen népes családokat. Piot szenátor apostolkodása néhány könnyelmû újságírót lépre vitt. Írták is ezek a lelkes cikkeket. Csak állami kedvezés kell s a paraszt úgy fog szaporodni, mint a patkány. A parasztnak azonban általában több esze van, mint az úrnak. Az újságírók például vallattak egy tizenöt gyermekes parasztot Normandiában. Pénzt is adtak neki, tehát beszédes lett a paraszt:

- Hiszen nem is rajtunk múlott, hogy csak tizenöt van.

- Igazán? Pompás. Hogy hogy?

- Késõn tudtuk meg, hogy lehet ez ellen tenni. Bár már a harmadiknál tudtuk volna.

Egy dunántúli kálvinista pap komolyan bizonyítgatta nemrégiben, hogy dunántúli magyar a franciáktól tanulta meg az egykét. Mert a Dunántúlon franciák jártak. Mi, akik ismerjük a magyar falut, csodálkozunk. Hát Hajdúban, Szilágyban és Háromszékben? A tudományt mindenütt megtanulta a magyar paraszt. Megtanította reá sokszázados kegyetlen sorsa. Egyébként pedig Bukov[in]ában, Moldvában még talán ma is élnek olyan szokású parasztok, akik magukból az elsõ gyermek után eunuchot csinálnak. Ezt csak nem tanulták a franciáktól. Szegény Franciaországnak sok vádat kell elviselnie azért, mert a társadalmi evolúciót minden csínjával-bínjával az õ finom nemes társadalmi szerkezetén lehetett s lehet legjobban obszerválni.

Igazi, föltétlen demokrácia és igazságosság: majd jönni fognak azok a gyermekek, akik most nem akarnak jönni. Addig pedig tessék számonkérni azoktól a nemszaporodást, akiké vagyon, rang, nyugalom, szépség és dicsõség. Piot szenátor és Széchenyi gróf egyszerûen mulatságosak, mert õk jó emberek. A fáraók sokkal emberibb emberek voltak. Rabszolgáiktól követelték a szaporaságot, de el is tartották õket.

(Párizs, december 17.)

Budapesti Napló 1906. december 21.

A. E.