118. A PIKTURA-BÁBEL

A Société des Artistes Indépendants huszonharmadik kiállítása kínálja magát Párizsban. Ötezernégyszázhat új kép és szobor, majdnem másfélezer ember. Franciák, oroszok, németek, skandinávok, olaszok, spanyolok, lengyelek, százfajta amerikaiak, csehek, magyarok, balkániak. Csak a nacionáléjukat is bajos volna eldarálni egy szuszra. Dubois Pillet, aki ezt a zsüritlen, szabad kiállítást kieszelte valami huszonhárom évvel ezelõtt, pihenjen békén a sírjában. Nem bántjuk mi õt, sem azt a piktura-Bábelt, ahonnan Cézanne-ok és Gauguinek szálltak már föl. De végtelen szomorúsággal nézzük a nomádoknak ezt a nemzetközi hadseregét itt. A másfélezerbõl elér-e valahova, napfényre vagy pozitív éjszakába[!], tíz? Errõl és csak errõl akarok most írni, e furcsa hadról, Párizs szegény, független mûvészeirõl.

A Serres du Cours-la-Reine-ban, ahol a kiállítás áll és dúl, õk maguk a közönség nagyobbik fele. Mennyi borzas, zilált, sápadt, rossz ruhájú, szomorú, kényes figura. Van egy közöttük, aki Irkuckból jött ide gyalog. Jött Párizsba, a Paradicsomba, éhezve, koldulva, éveket elcsavarogva, hogy itt azután a hódoló világ homlokára rakja gyõztes lábát. Tíz év óta él, de óh hogyan él, Párizsban már. És így tavaszkor ünnepel: hat képet küld a függetlenek manifesztációjára. Ismerek egy oláh legényt, aki szintén gyalog érkezett a Szajnához. Ez már nem jött olyan messzirõl, mint a másik, csak Bukarestbõl és szobrokat csinál. És puliszkát a gyomra számára naponként kétszer egy tizenöt frankos padlásszobában. Rossz, párizsi kukoricalisztbõl s szomorú, oláh nótákat dalol mellé. Mit akar itt, Rodin helyére nõni vagy hazakerülni Bukarestbe valamikor oláh Zala Györgynek?

Bevallom, én nem értem, csupán csak csodálom ezeket az embereket. Olyan szép, nehéz és bús az élet. Olyan mindegy a publikumnak, Irkuckban és Párizsban, hogy a kis Pissarrókból lesznek-e nagy Pissarrók. S õk kifogyhatatlanul jönnek Irkuckból, Algériából, Bukarestbõl, Kielbõl, Szegedrõl, Moszkvából, Chilébõl, mindenünnen. Az arcuk átszellemült, ez igaz, de olyan mérgesek egymásra, mint a kiéhezett kutyák. Élni és diadalt ülni szeretne valamennyi, holott összes nagy forradalmi õseik példája vérfagyasztó. És ha egy közülük fölfedezi, hogy a bacchánsnõ hasát haragos-zöldnek kell festeni, mire jó ez? Ha a másik úgy megcsípi a vásznon a mozdulatot, hogy az szinte sír belé, hányan veszik észre? És ha a harmadik a legtöbbet csinálja: belsejét, lelkét, az élet torz igazát, kinek kell ez? Éppen egy magyar fiú például az idén a függetlenek egyik legvadabbja. Én benn vagyok a teremben az õ képei elõtt, õ az udvaron, a Szajnát bámulva rágja a pipaszárát. Egy vén, kifestett, hamis fogsorú bulvár-színházi díva kerül mellém hat lovagjával. Röhög a képeken s a vén kecskék vele mekegnek bántóan, hangosan. Akit ez a vén szatyor az õ lovagjaival kiröhög, a legfanatikusabb, legbecsületesebb gyermek-Herkulesek közül való. Úgy festeni, mint más, nagyszerûen tudna, de az a legény keres és szûz csúcsokra tör. Menjek ki s tanácsoljam neki, hogy szívja ki a pipáját s ugorjék a Szajnába. Kinevetne, mert ezeknek nem fáj az ilyesmi. Nem értem õket, elferdült emberek-e vagy bölcsek. Tele vannak ellenmondásokkal, rejtelemmel, gyöngeséggel s néha zsenialitással.

Csak az apostolaikról beszélek, mert a szélhámosok és bolondok többen vannak. Az öreg kisasszony, aki tõkéjébõl él, de fest és ilyenkor dicsõségre pályázik, még kedves figura. De vannak svihákok, akik játsszák a vadságot, a züllést, a küzdést, a szomorúságot s a nagy álmokat. Ezek, ha magyarok, itt csinálják meg a fecskefészket, amit azután hazavisznek s fölragasztják a kultuszminiszteri palotára, ahol az állami vásárlások fölött ítélkeznek. Ha franciák, alig várják, hogy ne legyenek már sokáig függetlenek. Itt még vad vásznakat, vad színeket, vad vonalakat teregetnek ki. De talán titokban máris készen tartják a szolíd, becsületes képeket, amelyekkel azután valamelyik nagy Szalonba nyalják, lopják be magukat. Urak, svihákok, mûkedvelõk, unatkozók, gyerekek, bolondok, zseniáliskodók és zsenik itt együtt. Száz nemzetbeliek, furcsák: építik a Bábel-tornyot. Egymást nem értik, nem is akarják, talán nem is tudnák. Hiszen a legkülönbek önmagukat is gyûlölik sokszor. A haldokló polgári társadalomnak õk feleslegesek. A jövendõnek meddõk és szükségtelenek, alig néhány kivétellel. Az alkoholizmus ellen küzdenek, ez ellen nem. Így is van ez jól: jók õk valamire, kellenek õk valamire, ha nem is tudjuk, mire. De mégis szívfacsaróan szomorú, keresztes had ez a piktura-Bábel népe.

(Párizs, március)

Budapesti Napló 1907. március 30.

Lellei András