123. A GRAND GUIGNOL

(Párizsi levél)

A Grand Guignol színház, itt Párizsban, azoknak az orvossága, akiknek a gyomrát elrontotta a színház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomrúak Párizsban, Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem igen tud színház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand Guignol színházba járni több, mint divat. Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképpen az élõ Sardou. Az újak azt csinálják, amit ezek csináltak, de rosszabbul. A régiek, az örökök, a színpadi klasszikusok, nem mindennapi estéinkhez és hangulatainkhoz illõk. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket s operák helyett szomjúhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták, nagyon ritkán tudják magukat a színpadról megértetni. Ibsen és Hauptmann sem azok, akik halálra ne fárasszanak s a változatos életet nyújtsák nagyszerû, mély költészettel, de könnyedén, a Bisson-féle, a Feydeau-féle, a Véber-féle s más ezer szellemes vagy szemtelen filozóf vagy sekélyes malac­sá­gok pedig nem lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi intellektusnak. Nem is beszélünk a léha színpadi revükrõl, az orfeumokról s egyéb látványosságokról. Szóval van annak jelentõsége, ha a Grand Guignol itt Párizsban sok ezernyi barátot szerzett.

Valahogyan mintha az Arisztophanész színháza készülne modern életre támadni. Amint hogy egy kis új párizsi színházban vagy száz este óta játsszák diadalmas sikerrel a Felhõket. Ezt a híres Arisztophanész-darabot párizsi argot-ban meghallgatni pompás élvezet. Általában Párizsban már régen van gourmand közönsége a színpadi apróságnak. Az egyfelvonásosnak, melyet, ha úgy tetszik, nevezzünk el színpadi novellának. Hogy akad már színház, mely estéit állandóan egyfelvonásos darabokból építi, e jelenségben mi egy új színpad csírázását látjuk.

A színpad irodalmi törekvése kezd arra az útra térni, amelyre rátért minden irodalmi és mûvészeti törekvés. A kornak s a kor emberének magyarázására, szimbolizálására s irányítására. A megkonstruált, ravasz és kerek drámák kezdenek hanyatlani. Mert az élet se nem produkál ilyesmit, se nem iparkodik produkálni. De a befejezetlenség, a nyerseség sem lehet mûvészi program, mert az élet maga a legistenibb mûvész s maga is szereti a formákat. A nemesebb, elmélyedtebb mûvészlelkek így jöttek s jönnek rá az új irányra. Így hódít a hazug naturalizmus helyett a belsõ valóság, mely a legtöbbször csak szimbólum. Lélek és mozgás száll a szobrokra, fotografikus hûség helyett nemes jellegzetesség, lényeg a vásznakra. A versnek forróság és belsõ ritmus lesz a lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelõ rímek. Építészetben, zenében, mûiparban ez az új, nemes törekvés. Sõt a színjátszásban is, csak éppen a színpadi mûvekben a legritkábban.

Nevetséges volna azt állítani, hogy a Grand Guignol valami revelációval szolgál. Ehhez talán még közönséget sem kapna, ha írói már volnának bõséggel. A legtöbbször bizony újság-reportokat játszat a színpadon. Néha messzebb jár az igazi irodalomtól, mint a napilapok tucat novellája. Néha kacagtat, amikor ríkatni akar, máskor pedig ízetlen tréfákkal kedvteleníti el az embert. Magam is csak a szándékát dicsérem ennek az apró, különös berendezésû, de mindig válogatott publikumú színháznak.

A Grand Guignolban öt-hat egyfelvonásos darabot játszanak esténként. Van köztük apró bohózat, dráma, sõt olykor igazi költemény is. Hadd mondjam el pár szóval a színház egy-két új darabjának a vázlatát. Itt van például a Revenante, mely Maeterlinck ifjúkori darabjaira emlékeztet. Este van, terített asztal áll a falusi házban. Õsz, nyugtalan, fájdalmas arcú férfiú a gazda, virágokkal díszíti föl a szobákat. Várja hosszú útról haza az õ imádott feleségét. Két öreg ember, szomszédok ülnek vele a szobában. S húsz év óta egy napján az évnek így van ez mindig. Húsz évvel ezelõtt kellett volna hazajönnie az asszonynak. Hat hónapja volt akkor, hogy férjével egybekelt. S titokzatos módon, este, amikor hazatérõben volt, az erdõben megölték. A férje megõrült, s várja az õ imádott asszonyát e napon mindig. Virágos a ház, künn õsz van és sötét. Jó emberek, szomszédjai, elküldik neki postán minden évben az asszony levelét. S õneki meg is érkezik e napon mindig a halott kedves. Õ látja csak, egy éjszakát vele tölt. De ma, a huszadik évfordulón, meghal szegény az örömtõl, amikor õrült víziójában találkozik a feleségével. Erõs, mély szomorú kis színpadi költemény ez.

Sekélyes, de felséges szatíra a Lecture. A színdarabíró olvassa darabját a színigazgatónak, az ír, telefonál, vendégeket fogad, közben kegyetlen változtatásokat ajánl a szerzõnek, holott oda se figyel a darabra. Végül eltávozik s a szolgáját ülteti a szerzõ mellé, hogy hallgassa végig a darabot. Kedves dolog színpadról hallani végig szatírában, hogy a színpad milyen lenézõen bánik az irodalommal.

Az Aveugle-ben egy vak apa szerepel. Valahol afrikai gyarmatokon vesztette el látását, mint magas államhivatalnok. S most egyetlen, imádott fia azt a pályát választja. Már három hónap óta Afrikában kell lennie a fiúnak. Jönnek is a levelek tõle s fölolvassa õket a vak ember második felesége, egy édes, gyönyörû, szenvedõ asszony. A fiú pedig nem utazott el, mert szereti a mostohaanyját. Birkózik magával, Párizsban bujkál s egy este, mikor az apja nincs otthon, beállít. Az asszony, a mostoha anya megrémül, s mégis elárulja magát, hogy õ is szereti a fiút. S íme hazaérkezik az apa, s a lépcsõtõl már magában jön föl a vakok csodálatos tájékozódásával. Belép a szobába, ahol halálradermedten áll egy szék mellett a fiú. Az apja õróla beszél imádattal, fölolvastatja újra a leveleit. Izgalmas, különös, csupa tragédia ez a színpadi helyzet egészen egy revolverdurranásig. Az apa nem lát, nem tudja a fiát lelõni, s nem is tudná különben sem, mert istenként imádja, önmagát lövi fõbe.

Ezek s ilyenek a Grand Guignol darabjai. Lehet, hogy túlzó lelkesedéssel s egy kis gyûlöletével a régi színpadnak bírálom õket. De nem lehetetlen, hogy csakugyan, talán öntudatlanul, egy új, most születõ színpad bölcsõje ez a kis színház.

VU 1907. április 7.

Diósadi