144. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Akiknek Kossuth üzent

Kossuth Ferenc üzent a francia tõkének: ömöljön Magyarországba. Üzent a francia milliomosoknak, jöjjenek ide vállalkozni. Õhozzá, egyenesen Õhozzá, csinnadratta-bum-bum. Tudvalevõ ugyanis, hogy a pénzhez csak hírlapi fölszólítást kell intézni. Erre rögtön jön, rohan, szalad, érkezik zsák-számra. Hát Japán már nem igen adhat libretto-anyagot az operett-íróknak. De ha így haladunk, ad majd helyette Magyarország elegendõt. Kossuth õ excellenciájának üzenetére jöttek garmadával a francia válaszok. Egy párizsi, érdemes kokott például állami bodegát akarna magának Budapesten kormánypénzen berendeztetni. Itt magyarruhás nõk szolgálnának föl s mulatós képviselõk hitelt és árengedményt kapnának. (Ha megcsinálják csakugyan, ajánljuk ezt a címet: Magyar-francia államilag segélyezett bodega - Kossuth Ferenchez.) Egy francia föltaláló csekély tizenhárom millió frankot kér egy egyelõre titokban tartott találmányának a gyártására. Ilyen és még csinosabb ajánlatokkal válaszolt a francia tõke Kossuth Ferenc és Hugues le Roux üzenetére.

II.

Ballon II. Adler

Párizsban valami három évvel ezelõtt történt. Szép nyári alkonyaton diner után kiült az erkélyre szivarozni egy derûs lelkû párizsi úr. Jött, szállt csöndesen felé egy léghajó. Az ügybõl olyan robbanás lett, hogy belepusztult vagy öt ember. Most ugyanez a szörnyû-bolondos katasztrófa. Ezúttal Böszörmény mellett, hol a léggömb ritkább madár, mint Párizsban. De a két eset úgy-e világosan megállapítja, hogy íme egy új veszedelem libeg a békés ember feje fölött. Aminthogy minden életkönnyítésért drága adóval fizet az ember és a kultúra. A repülõgépet föl fogják, mert föl muszáj találni. De micsoda újféle katasztrófákat rejteget a repülõgép korszaka.

III.

A Washington-ódák

Amerikából azt írják, hogy a Washington-szobornál is panamáztak. Én nem tudok fölháborodni: gyûjtött pénznek és szerelemnek ilyen vége szokott lenni. Pláne európai Nagy-Magyarországban s amerikai Kis-Magyarországban. A hazafiaskodást, a nagy szájat, a szereplést nem adják ingyen vezéreink a magyarok földjén. De a Washington-ódák igenis fölháborítanak. Három hosszú ünnepi óda ilyen kis szoborhoz, ez sok. Zempléni Árpád kapott száz dollárt, két másik költõ-nagyság ötven-ötvenet. Én hiszem, hogy õk lelkesedtek ezer korona árát. De nem hiszem, hogy ugyanennyi árát lelkesítettek. Valóban ideje volna már, ha a szobor-pénzeken kívül az ünnepi ódákból is sikkasztanának egy keveset.

IV.

Az a furcsa Amerika

És mert Amerikáról beszéltem, írjak le ide egy érdekes valamit. A múlt héten Párizsban találkoztam egy hatszáz tagú cseh társasággal. Ezek Amerikában élõ csehek, munkások, iparosok, egyszerû emberek. Személyenként csupán útiköltségre két ezer koronát adnak ki, hogy hazalátogassanak régi hazájukba. Párizsban nyolc napig idõztek s mentek Prágába, a Szokol-ünnepre. Volt közöttük szabómester, aki minden hencegés nélkül mondta el a többek között, hogy hatvan dollárt fizet Amerikában havonként a szakácsnõjének. Nyilván azért, mert van neki, ha pláne egy prágai útra családjával együtt ezreket költhet. S nyilván azért van neki, mert Amerikában munkás ember megkereshet ilyen summákat. Egy kis adat a kivándorlás kérdéséhez. Amerikában a mi magyar uraink, vezetõink pincérek is nehezen lehetnek. Ismerek egy nyalka magyar huszártisztet, ki Amerikában három évi konyhai mosogatás után léphetett elõ segédpincérnek. S azok, akik Magyarországon ma kenyeret sem tudnak keresni, a munkás emberek, ott künn becsületes módos élethez juthatnak. És nagyon sokszor jutnak is, de én még nem hallottam róla, hogy egy hazalátogatásért olyan áldozatokat hozzanak, mint ezek a csehek. Valószínûleg azért, mert a cseheknek édesebb emlékeik vannak szülõhazájukról, mint a szegény, Amerikába üldözött magyaroknak.

Budapesti Napló 1907. június 26.

A. E.