154. MINISZTER A TALÁLKOZÓN

- Egy zug-prókátor elbeszélése -

Van egy öreg barátom, filozófus és zug-prókátor itt Budapesten. Három hosszú napig nem láttam az öreget a Tonkin-kávéházban. Negyedik napon súlyos, fekete, gérokkos ruhában jelentkezett. Azt hiszem, hogy negyven év óta nem mozdult ki Budapestrõl az öreg. Ezúttal vidéken járt s e nagy eseményrõl így számolt be nekem:

„Öcsém, úgy nézz reám, hogy másfél napig tegeztem egy eleven minisztert. Sokba került, az igaz, nem heverem ki halálomig, de megérte. Szabadvárott együtt érettségiztem a kutyával, pardon, õexcellenciájával. Mondhatom neked, nagyobb svihákot és tökfilkót egyszerre még nem ismertek a honi gimnáziumok. Tudod, éntõlem félt, engem utált az ipse. Én voltam az elsõ eminens s a legrosszabb nyelvû fiú. Velem nem is akartak találkozni, most persze. Én nem kaptam baráti meghívó levelet. Én csak a lapokat olvastam, pénzzé tettem a ruhatáramat s miegymást és lementem. Lementem, hogy hadd pukkadjanak az egykori lurkók. Öcsém, még soha mulatságot úgy el nem rontottak, mint én tettem. Õk azért kihúzták a fõnyereményt, de legalább rontottam az örömükön. Volt közöttünk ügyész, tanár, tanfelügyelõ, még miniszteri tanácsos is. Majd figyeld meg mostanában a hivatalos lapot s kérdezz meg engem. Valamennyi fog kapni valamit, de megérdemelték szegények. A hízelgõ torkuk berekedt, a mûködõ nyelvük elkopott. Oda voltak a kéjtõl, hogy éppen a negyvenéves fordulón lett miniszter a konskolárisok legutálatosabbja. Mert mondanom sem kell neked, hogy máskülönben eszébe se jutott volna egynek sem ez a találkozó. Hát elmentem, ott voltam én is - merengeni az ifjúkor emlékein. Megkérdeztem a kegyelmes urat, hogy a dolgozatait ki csinálja ezidõszerint. Negyven éve és azelõtt tudniillik én csináltam. Évõdtem vele kedvesen, hogy haragszik-e még az 1/4-ért. A kegyelmes úr tudniillik diákkorában a kollégium egyetlen bárócskájába bogáncskodott. Pompás szabású ruhákban járt, raccsolt. Én azután minden tíz perces szünetnél a háta mögé lopóztam. A finom kabátjára ráírtam krétával: 1/4. Nem volt nagyon elmés vicc, de mindenki megértette az osztályban. Ez azt jelentette, hogy firtli, hogy fertály-mágnás. Fájhatott a fiúnak, mert még y-os úrfi sem volt. Valami grófi ispánnak a fia, buta, de ügyes lókötõ. Igaza volt, elismerem, nekem már akkor látnom kellett volna benne a jövendõ minisztert. De mikor én még most is csak a régi kellemetlen, úrfiskodó, buta diáknak nézem. És azt is tudnom kellene, hogy nem õ a buta. Dehát te ismersz engem, vén bolond vagyok. Este, a diner után közelebb húzódtam a miniszterhez. Nehezen ment, mert mind a húsz megjelent ott volt szorosan, alázatosan a lába körül. A kegyelmes úr nyugtalankodott, ma is fél tõlem. Pedig én jó, tréfás fiú vagyok alapjában. Ekkor is tréfásan, kedvesen kötõdtem vele, miként hajdan.

- Egymás között vagyunk, öregem. Szeretnék megtudni valamit tõled. Nem szégyenled egy kicsit magad?

A többiek ráncigálni, szidni kezdtek. Én tovább tréfáltam az én iskolatársammal:

- Ez az ország butább nálad vagy te vagy okosabb ennél az országnál?

Erre négyen fogtak meg s fölcipeltek a hotelembe. Nem tudtam aludni, egész éjszakán röhögtem. Reggel vonatra ültem, most itt vagyok, ilyen átkozott hõségben, fekete, ódon ruhában.

Ezt a történetet mesélte el nekem az én öreg barátom. Nagyon helytelenítettem az eljárását. De viszont ilyen emberen már úgyse segíthetne egy miniszter-iskolatárs sem. Ellenben elõször életében megkért valamire az öreg. Én fizettem helyette is a Tonkin-kávéház szigorú fõpincérének. Röstellte az öreg s alázatosan gubbaszkodott össze e nagyon tekintélyes úr elõtt.

Budapesti Napló 1907. július 9.

A. E.