160. MAGDOLNA GRÓFNÕ TÉVEDÉSE

- Halál egy idegen síron -

A szép Magdolna grófnõt halva lelték a firenzei temetõben. Szerelemtõl halt meg, szépen halt meg, egy síron, hirtelenül. Akik sohse hallották hírét, azok is siratják egész Olaszországban. Az emberek szeretnek sírni és szeretik, ha más nagyon regényesen és meghatóan hal meg. A szép Magdolna grófnõ halott barátja ebben a temetõben pihent. A régi regényes regényekben olvasunk csak ilyesmit. Jött a grófnõ, a szép grófnõ, a szívbajos, a neuraszténiás. Talán a Hold is sütött, éjszaka volt, különös lármák a ciprusok között. Magdolna grófnõ leroskadt a sírra és ideggörcsök delíriumában sikoltotta el százszor az Õ nevét. A gróf nevét, kit Franchi grófnak neveztek a forró nõk idelent s neveznek az angyalok odafent. Egy mindnél nagyobb ideg­roham s Magdolna grófnõ szörnyethalt. Szerelemtõl, fájdalomtól, mint a szép románcokban, megrepedt a szíve.

És e pillanatban fölszólt a sírból a halott. Száraz hangon beszélt, mint egy kereskedõ. De keserûen és virágosan, mint egy megcsalt költõ:

- Csókolom a kezeit, szép Magdolna grófnõ, e pillanattól kezdve már kollégám a halálban. Bájos honfitársnõm, bocsásson meg nekem, ha az üdvözlés szavai után rögtön kénytelen vagyok udvariatlankodni. Enyhítõ körülmény, hogy életemben nem volt módomban a valódi arisztokrácia szalonjaiban finomodni. Szép grófnõ, engedje hát megjegyeznem: egy parányit tévedni méltóztatott. Ebben a sírban, amelyen az ön drága, szép teste pihen meredten, nem Franchi gróf pihen. Franchi gróf, az ön halott szerelme is itt van valahol körülöttem, a közelben. De ön, szép grófnõ, kicserélte a sírokat. Tisztelettel alantfekvõ nem vagyok gróf s ön engem nem csókolt, sõt nem is látott soha. Engem Rossinak hívnak, csupaszul és közönségesen Rossinak. Amíg éltem, bankár voltam a siralomvölgyben, egy szürke kalmár. Nagy szerelmeim sohse voltak, mert ez üzletem menetét is érzékenyen zavarta volna. De igenis voltak némi ügyeim a nõkkel, mert a csókokat meg tudtam mindig becsületesen fizetni. Ám bevallom s ez volt az egész életem átka: vágytam mindig egy nagy, teljes, egész szerelemre. Valami végzetesre, valami olyanra, amelynek hõsnõje egy álomasszony, egy, a nõfajtát megistenítõ asszony lett volna. Zörgõ, fázó, férgektõl kikezdett csontokkal vallom be: hasztalanul vágytam. És most tegezni foglak, Magdolna, mert nagyok a fájdalmaim. Visszaemlékszem az életre és reátok, asszonyokra. Íme ezek, ilyenek vagytok ti. Ha szerettek, akkor is tévedtek. S ha nem szerettek valakit, aki a csókotokra talán a legérdemesebb, ekkor is ugyanaz a helyzet. Ti nem tévedni nem tudtok soha. Ti õs ellenségei, kaján átkai vagytok a férfiúnak. Ti azt se tudjátok soha, hogy szerettek-e vagy nem szerettek. A halottnak akarjátok elmondani, amit az élõ hiába várt tõletek. És ha meghaltok a halott férfiúért, akkor is a más sírján haltok meg.

Így üdvözölte Rossi bankár a szép Magdolna grófnõt, akit azóta fölboncoltak és eltemettek. Akirõl költõk fognak bánatos dalokat énekelni szép Itáliában. Ilyen az élet, ilyen a halál és ilyenek a Magdolnák.

Budapesti Napló 1907. július 14.

A. E.