177. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

István gróf koporsójánál

Mindent elért Nagykároly ura, István gróf, az ország elsõ gavallérja. Íme, a gyászjelentés mondja: legjobb férj, legjobb atya, legjobb nagyatya, legjobb testvér. Hogy férjnek milyen volt, ez a zsombolyai és janovai gróf Csekonics Margit magánügye. Hogy atyának milyen volt, errõl már többet és nyilvánosabban hallottunk, de fátyolt reá. Feketét, finomat, úri fátyolt, amin keresztül az ember nem láthat. De a „legjobb testvér” címhez mégis csak megidézzük gróf Károlyi Gábort. A „legjobb nagyatya” címhez szóljon hozzá (már kedves és értelmes lehet) a Frank Boriska kontesz-leánykája. Ezek az urak, ezek a Károlyi Istvánok egyetlenegy dolgot megtanultak Deák Ferenctõl. Hogy az újság, a hírlap ne hazudjon. De ne hazudjon, az istenfáját, a gyászjelentés se.

II.

Beszéljenek a számok

Húsz esztendeje sincs, hogy ezt a banális fölszólítást kikacagtatás veszedelme nélkül lehet már leírni Magyarországon. Kegyesek lettünk a statisztikát, a számokat tudomásul venni. Nos hát: az 1901-1905 évek alatt a következõ irányokat vette a magyar középiskolai ifjúság életalapító hajlandósága. Hittanhallgató lett 12.5 százalék, jogász 23 százalék, hivatalnok 10 százalék, katona 8 százalék, bölcsész 11 százalék, orvos 9 százalék, mérnök 5 százalék, gépész és vegyész 3 százalék, erdész és gazdász 7 százalék, kereskedelmi 3.5 százalék, ipari 0.5 százalék, bányász 0.5 százalék, mûvész 1 százalék, egyéb vagy késõbb változtatott pályát 6.5 százalék.

Tehát butító és az élettõl másokat is visszatartó papok lesznek az ifjainkból. Paragrafusos jogászok, gyümölcstelen bürokraták és katonák. De nem lesznek mérnökök, gépészek, iparosok. Szóval olyanok, akiknek a segítségével még talán meg lehetne ezt az országot csinálni.

III.

Budapest népe önérzeteskedik

Budapest népe önérzeteskedik, csak túlzás és baj ne legyen belõle. Ahogyan mostanában például a ház-uzsorásokkal elbánik, ez már beszéd. Ez már a nagyvárosi tömegnek, a kultúra derékhadának, dolgozó lelkiismerete. Azt szokták mondani a vidéken, hogy ez az ország Budapest érdekében él és kínlódik. Budapest pedig, elmondhatja, hogy ez az ország azt hiszi, nem lehet mást nyúzni, csak õt. Ez a szembeállás sohse volt igazságos, ma sem az. De az tény, hogy drágán fizet az ember azért az isteni tudatért, hogy õ - fõvárosi. Helyes, ha ennek az összevissza, nagyon ötletszerû nagyvárosnak lelkiismerete s önérzete kezd lenni. Szeretnõk, ha nem csak gyomor-ügyekben volna ilyen gerinces és öklös Budapest. Mert ne felejtse el senki ebben a szomorú városban, hogy alapjában minden a gyomor rizikójára játszik. Az is, ha itt álhazafiasságból szélhámos szószátyárokat tartunk ki. Az is, ha gyávaságból mindenféle kormánnyal barátságba[!] vagyunk. A háziurak mellett ne felejtse el Budapest, hogy a haza-urakon, a nagyszájú senkiken, a kormányzó iparlovagokon is lehet, sõt kell, egyet-kettõt ütni.

Budapesti Napló 1907. augusztus 3.

Lellei