178. MIÉRT VEREKEDNEK A VIDÉKI ÚJSÁGÍRÓK?

Vidéki újságírók párbajáról mostanában ismét sokszor olvasunk, sõt írunk Budapesten. Olvasunk, sõt írunk az ilyen párbajról, de alattomban nem tartjuk eseménynek. Ha jutna, kerülne idõnk reá, még talán tudományosan is magyaráznók. (A napfoltokkal, esetleg avval az üstökössel, mely most állítólag alkalmatlankodik a Napnak. Ezt tennõk, ha véletlenül Flammarion ugyanez idõben az olvasmányunk. Ha viszont nemzeti szociológusok vagyunk, kisüthetnõk, hogy nyugtalan a vidék.) A korrespondenciát a vidék és Budapest között mindenképpen õk, a vidéki újságírók, eszközlik úgyis leggyakrabban. Ha tehát a vidéki újságíró bármi okból búsul vagy verekszik, tudatosság nélkül a vidék hangulatáról ad beszámolót.

Az egész kérdés pedig, mint millió nagy kérdése a kis magyar társadalomnak, áll elõttünk ostobán, értelmetlenül, elintézetlenül, magyarázat híján. Megoldani úgyse tudjuk, de miért ne hordjunk köréje két-három gondolatot? Magyarországon (ezt Ignotus mondta egyszer nekünk s kár, hogy nem ír róla ez a nagy ember) még közepes intellektusoknak is olyan iszonyú problémákkal kell viaskodniok, amilyenekhez, ha az ember egy nagy nációba születik bele, csak egy Taine-nek, egy Brandes-nek, valaki ilyesnek van nyilatkozó jussa. Ilyen a mi helyzetünk, ilyen komplikált az egész Kárpátok alatt és körül elhelyezett Magyarország. Az ember megérti, hogy Magyarország vezetõ emberei között ezer év óta nem volt négy-öt gondolkozni tudó. Sõt megérti azt is, hogy miért utálják itt a gondolkozást, mert itt a gondolkozás sokkal nehezebb tudomány, mint másutt.

A vidéki újságíró (sokszor sejtelme sincs róla szegénynek) ennek a fatális geográfiai, nemzeti és szociális beállításnak a mártírja, még talán olyankor is, amikor szeretett kartársával egy kis segédszínésznõ vagy egy kis állítólagos (talán valódi) panama miatt pofozkodik össze.

De az már egyenesen megható például, ha Turócszentmártonban vagy Újvidéken azért kell összeapríttatnia magát az újságírónak, mert Szent Istvánnak az volt a véleménye, hogy az egy nyelvû nemzet erõtlen. Nekünk, a nem sovinisztáknak is, legsiralmasabb problémánk a nemzetiségi kérdés. Olyan sokoldalú, sokigazságú és sokbánatú, hogy az ember írni se mer õszintén róla. Ellenben a vidéki újságíró bátrabb, mint mi vagyunk. Akkor is, ha tót, ha sváb pángermán, ha szerb (az oláh legkevesebbszer lovagiaskodik). S akkor leginkább, ha magyar s úgy képzeli, hogy ami hibát Szent István óta kedves államférfiaink elkövettek, azt neki kell reparálnia.

Még ha stréberkedésbõl teszi is, bennünket mindig meghat, ha a vidéki újságíró, a magyar újságíró, azért párbajozik, mert ebben az országban nemzetiségek is grasszálnak. Akkor is, ha a vidéki újságíró úgy érzi, hogy a darabontnak, a hazaárulónak ki kell taposnia a belét. Akkor is, ha úgy gondolja, hogy a Fõ utca kövezésénél történt visszaélések vannak olyan fontos dolgok, mint a hágai konferencia aktái és érdemes ennek (a Fõ utca kövezésének) igazságáért esetleg meg is halni.

Akárhogyan (ennek az irkafirkának ez az elsõ célja) olvassuk több érdeklõdéssel és meg­hatottsággal a vidéki újságírók párbajáról szóló híreket. Vegyük végre tudomásul, hogy ebben az ádámcsutkától lábbütyökig romlott országban õ közöttük kell keresnünk a vitézség, a naivság, a jóhiszemûség, a hit és cél lovagjait. A párbajellenes ligáért is hamarabb lelkesedtek õk, mint itt Budapesten. És ne kacagjunk, de sírjunk rajta, hogy többet párbajoznak ma is még, mint mi valaha és ma.

Budapesti Napló 1907. augusztus 4.

A. E.