182. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Morris Rosenfeld él

Úgy látszik, hogy Morris Rosenfeld él. Kitelik tõle, amilyen élhetetlennek ismerjük. Slemil, Slemil, hitvány zsidó, meg költõ. Micsoda kárt okozott ez az ember a kiadóknak. Még Wolfnerék is adtak volna ki tõle kötetet. Erre, amikor már annyi érzõ cikkíró elbúcsúztatta (egy cikk ára Vlagyivosztoktól New-Yorkig 5 és 100 korona között variál), él. Él, tehát ismét nem lesz neki becsülete. Csak az az egy szerencséje marad meg, hogy vak. Személyesen nem fog olvasni és látni senkit.

II.

A magyar Varazze

Schlauch, Bubics, Ivánkovics, Császka, Pázmány… Pardon, Magyarországon nem szabad a papokat bántani, Olaszország azonban már majdnem léghuzamosan szellõzteti a kolostorait. Nálunk ez nem divat, nem úri dolog, nem sikk. Éppen hogy a fõpásztorokról néha valamit megtudunk. De nem igaz az, hogy fejétõl büdösödik a hal. A mi szerzetesrendeinkben roppantul szûzi élet folyik. E sorok szerény írója nem is famózus szerzetes-tanárok iskolájában élte és tanulta le zsenge ifjúságát. Ha valaki, mint diszkrét magánszemély érdeklõdik, szolgálni tud néhány pikáns ügyet. Megírni azonban sohase fogja, mert már ült tömlöcben a papok miatt.

III.

A Barkász fiú

Irhattuk volna esetleg: a Losonczy-fiú. Az a Losonczy, ki szintén mostanában mint piromániákus a bolondokházába került. A Barkász, mint annyi Barkász és Losonczy, rossz fát tett a tûzre. Váltót is hamisított, lecsukták, rendben van. A történelmi magyar középosztály. Az az osztály, mely a maga analfabéta angolságával fölvette a dzsentri nevet. És produkál legjobb esetben képviselõket, Barkászokat és Losonczyakat. Tehát halljuk meg a kor esdõ szavát. Mentsük meg a történelmi középosztályt. Mentsük meg a történelmi középosztályt.

Budapesti Napló 1907. augusztus 8.

Lellei