211. MAGYARORSZÁG AZ ÚJ HELLÁSZ

- Mennyi szobor, mennyi szobor, mennyi szobor -

Van-e még az öt világrészben egy olyan Hellász, mint Magyarország? Mi vagyunk az Újkor arisztokráciája, költõk, filozófusok és mûvészek nemzete. Évszázadok óta finomodik, mélyül a lelkünk s arcunkon az intellektuális kultúrának fényessége. Megigézett, boldog rabszíjon tart bennünket az Eszme és a Szép. Még idegenbõl is hozzánk jönnek századok óta költõk, mûvészek és tudósok. Aki csak érezni, gondolkozni, szavakat csiszolni, nagy illúziókat adni tudott, az nálunk szent, mint Indiában a bolond. Megható és világraszóló például a költõk kultusza nálunk. Lantos Tinódi Sebestyén lantját még mintha ma is verné nekünk. Kazinczy Ferencnek a szobra nélkül Érsemjén is boldogtalan volna. Szobrot kap Dukai Takách Judit és szobrot kap Vaálon a vén, csonka szomorú óriás: Vajda János. Nagyszalonta a Csonkatorony mellé Arany János szobrát is fölállítja. Szigligeti is szobrot fog kapni és minden szellemi nagysága az új Hellásznak, aki volt, van és lesz. Ahol így, gomba-módra terem a költõk szobra, milyen gazdagok lehetnek ott a szívek. A pásztor az õszi pásztortûz mellett Dukai Takách Judit könyvére hajtja a fejét. A börzeügynök magával viszi a börzére Vajda János kötetét. Merõben esztétika ebben az országban az élet fölfogása s csak versekkel lehet közeledni az utcasarki nõhöz is. Szép ország, szerelmes országa a Szépnek, a jövendõ nemes embertípus ígéretföldje.

(Ha Anatole France itt született volna, kétszáz havi forintokért névtelen vezércikkeket írna valamelyik lapban. Két-háromszáz emberen kívül fogalma sincs ebben az országban arról, hogy itt irodalom is van. Vajda Jánosnak Vaálon szobra lesz, de életében Vaáltól akár nadrágja se lehetett volna. Egyszer fürdõbe kellett volna mennie a beteg, vén, nagy embernek. Egy jeles írónk szaladgált ki neki egy nyelvészeti munkáért száz forintot. Vaálon az alszolgabíró esetleg a cigánynak ad ennyit egy kedves éjszakán. A közönségnek nincs aki megmondja s nem is akarja megmondani senki, hogy ki kicsoda. Már német revük alaposabban foglalkoznak magyar írókkal, mint itthon. Van egy hatalmas erejû, fiatal írónk, akinek a novelláit egyre-másra fordítják németre. Itthon majdnem agyonhallgatják, keserítik, majdnem észre se veszik. Szarajevóban képes levelezõ-lapokon terjesztik az arcképét s szerb nyelven talán többen olvassák, mint magyarul. Fölnõtt egy írógárdánk, amelynek alig van mása ma. S ez a gárda kénytelen magát megadni egy falat kenyérért, amit jobb esetben elébe dobnak. A Balkán, a Balkán, a Balkán,-ról sokszor beszélünk, írunk gúnyosan. De ha igazi kultúra nincs is a Balkán-országokban, van valami gyönyörû, heves álmodozás - a kultúráról. Ott akarnak az emberek nemesebbek, befogadóbbak lenni. Mi hazudunk egymásnak és szobrokat állítunk azoknak, akikhez semmi közünk sincs.)

Budapesti Napló 1907. szeptember 14.

A. E.