217. A TISZTELETES ÚR

Palástját, a néha kopottat, szél cibálja és zápor veri szép és magyar Magyarországon. Sokat elmélkedik, sokat tûr, sokat hallgat s Uray Imre el is nevezi szegényt együgyûnek. Azt tanulta s ahhoz van kedve, hogy ne békétlenkedjék, hiszen úgyis eleve elrendeltetett minden. Bölcs ember a tiszteletes úr, egy-egy Melanchton mindegyik, de Kálvin is tud lenni, ha muszáj. Mert mindenekfölött, ha szegény is, de büszke és szabad magyar a tiszteletes úr. Becsületnek, bölcsességnek embere lévén, világi csalásokba, gonoszságokba nehezen lát bele. Apponyi Albert Bécs ellen szólítja csatába, neki csak az jut eszébe, hogy õt Bécs ellen hívják. Bécs ellen, amely Bécs a régi prédikátorokat börtönbe és máglyára küldte. Bocskay, Bethlen, Rákóczi trombitáit hallja a tiszteletes és szent haraggal - országcsalók seregébe kerül. Most már fejére húzza a palástját s szégyenkezik a tiszteletes úr. De az idõ nem áll meg s akik Bécs ellen vitték a protestáns papokat, azok most viszik az egész országot Róma felé. Idegen, éhes, rongyos csuhájú barátok jönnek hízni s kiruházkodni szegény Magyarországra. A magyar protestáns Siont alá és alá fúrják aknákkal. Színes reverendás püspökök s pökhendi grófok korbáccsal tanítnak engedelmességre mindenkit. S alázatosan, béketûrõen már-már a pusztulásba is belekészülne a tiszteletes úr. És mi is beletörõdünk abba, hogy elveszett Magyarország. Csúfolnak is bennünket, akik két év óta makacsul egyre azt hajtjuk: fölébred a tiszteletes úr. Nem ébred itt föl senki már s akik éberek vagyunk, azok is agyonüttetünk.

És íme, még idejében, följött Budapestre a tiszteletes úr. Kezében a biblia, szívében a magyarság és a hangja nem kenetes. Innen kiáltja ez ország katedrájáról: legyen harc, mert velünk van a seregek ura. Ez az ország szabadok és magyarok Magyarországa. Pompás magyar népe menekül, romlik, fogy, butul. Hahó, ebbõl az országból nem lesz latrok és csuhások barlangja. Istennek és Idõnek lelke, bátorsága beszél a beszédben. Nem magát félti, nem magát akarja fölhízlalni a tiszteletes úr. Országáért, népéért, lélekszabadságért és tudásért emeli föl a zászlót. A magyar Géniusz szólalt meg a tiszteletes úr által. A türelmes és bús magyar lélek készül fölszabadulni. Ki nem remél, ha velünk van s kopott palástját zászlóként tûzi föl a tiszteletes úr. Elvesszük a herék kincsét, hogy éljenek azok, akik munkálkodnak. Fölemeljük a lealázott magyar népet a tudás és szabadság tornyába.

Áldja meg az isten a tiszteletes urat, hogy odaállott a nép mellé. A szabadság, az igazság, a jövendõ mellé, elõre.

Budapesti Napló 1907. szeptember 21.

A. E.