224. MERJÜNK GONDOLKOZNI

Magyarországon gyéren terem a felnõttek oktatása, de buján tenyészik a mesemondás a felnõttek számára. És nem lehet mondani, hogy nem csillognak elég pompásan a felnõttek meséi. Kacagányos daliák és öröklött jogok, - kirántott kardok a haza védelmére és patriarchá­lis szeretet az úr és a föld megmunkálója között. Künn Nyugaton, a valóságok földjén, ahol az ipar gõzkalapácsai dübörögnek, azon törik az emberek a fejüket, hogyan lehetne megcsinálni, hogy a társadalom még gazdagabb és mûveltebb legyen; miképp járhassunk valamennyien bársonyban és selyemben. Nálunk az emberek katonai kérdésekkel foglalkoznak; az ifjút álmaiban és az öreget szónoklás közben - a hazáért való hõsi önfeláldozás foglalkoztatja, ami nagyon szép dolog, de sajnos a zónajegyek és az életbiztosítás világában kevés alkalom nyílik rá. Körülöttünk egyre jobban terjeszkedik a munka; palotákat emel szemünk láttára, belenyúl a mindennapi kenyerünkbe, a megélhetésünk módjába: de mi nem akarjuk észrevenni. A vezényszóért kiabáló képviselõk frakkot viselnek és nem páncélt, konflison járnak, nem pedig gõzölgõ harci paripán; a modern üzletember is némiképpen más természetû viszonyban áll az õ könyvelõihez és munkásaihoz, mint trencséni Csák Máté az õ hûséges jobbágyaihoz. De mi még mindig a régi nemesség katonai és hûbéri szellemében gondolkozunk; ebbõl a fából faragták ideáljainkat és társadalmi fölfogásunkat is. Amerikában gentleman a munkás, Nyugat-Európában is egyre emelkedik a dolgozó ember becsülete: mi pedig felpofozzuk a pincért, ha nem köszönt elég alázatosan. Ha a munka becsülésérõl beszélünk: biztos, hogy a közgazdasági tevékenység került szóba. Még a munkát is csak gumirádlison hátradûlõ, pincért összegyalázó alakban tudjuk elképzelni.

Ha pedig egy-két bátor ember föllebbenti a múltak meséinek fátyolát, amely a jelen valóságát takarja; utálat, bojkott és kinevetés jut osztályrészeül. Ha pedig e valóság maga - az igazi, a legyalázott munka fölemeli a fejét és jogokat követel: akkor megindul a kiabálás szurony és szolgabíró után. Mert a mesevilágban sok szó esik a fegyverek viselõirõl, de soha semmi a munka jogairól. Ha pedig a valóság túlnõ a mese határain: megnyessük a valóságot, habár patakokban folyik is a vére.

Minden jogi, erkölcsi, társadalmi fogalmunk egy régi kor maradványa, amelyben több fontossága volt a verekedésnek, mint a munkának. A nemesség verekedés-szerzette földbirtoka, a hadsereg körül forgó közjogi kérdések, a párbaj-kódex: ezek a mi szellemi életünk sarkpontjai. És annyira belejöttünk a verekedésbõl eredt fogalmak rendszerébe, hogy azt hisszük, bennük rejlik az egész kultúra. Ha a munkások békésen szervezkednek - jobb munkabérekért - a földbirtokosok ellen, azt mondjuk: lángba borul az Alföld és tönkremegy a magyar kultúra. Ha gyilkolják a szervezkedõ munkásokat, azt mondjuk: helyreállott a rend. Milyen õrült felfordulása a fogalmaknak! Az anyagi és szellemi javak összességét, amelyet kultúrának nevezünk, egytõl-egyig a munka hozta létre. Egyének, népek, nemzedékek munkája. De a kaszát, a vésõt, a kalapácsot, a tollat nem a fegyver és az erõszak igazgatja, hanem a munkás agyveleje. Nemzetek pusztulását okozta a fegyver, de a gazdagság, a mûvészet, a nemzetek dicsõsége nem a fegyverben rejlik, hanem az agyvelõben és a dolgos kézben: a munkában.

Egész Európában, Moszkvától Londonig új és nagy kérdések izgatják az embereket. Látják, mint növekszik tömegben és fajsúlyban a munkásosztály és látják azt is, hogy az emberek régi, erõszak útján keletkezett úri-szolgai viszonyai egyre tarthatatlanabbak lesznek. Új jogi, erkölcsi, gazdasági rendszereket dolgoznak ki, amelyek mindent a munkára építenek. Anton Menger az õ Neue Staatslehrejében a munkát teszi minden társadalmi viszony kútforrásává. A kor legnagyobb gondolkodói foglalkoznak a szocializmus kérdéseivel. Oroszországban álla­milag kisajátítják az arisztokrácia erõszak útján szerzett birtokait és széjjel osztják a parasztok között, hogy a föld azé legyen, aki megmûveli. Nyugat-Európa nagy ipari városaiban egymás után emelkednek a népházak; falaikat a mûvészet remekei díszítik, termeikben hangverse­nyeket és tudományos elõadásokat hallgat a munkásság, hogy megteljék kultúrával és el legyen készülve arra a percre, amikor át kell vennie a vezetést a társadalomban.

De mi ezekrõl a dolgokról nem akarunk hallani. Álomvilágban élünk; nemzeti hadsereg és párduckacagány a mi ideálunk. Attól, ami volt, nem akarjuk látni azt, ami van.

Miért van ez az irtózat a jelen valóságától?

Mert a nagybirtokosság irányítja az ország közvéleményét. És ez az osztály, amely a múltban gyökerezik, amelynek összes jogai a fegyveres erõszakból keletkeztek: reszket attól az iránytól, amely a jövõ felé tör, amely a tudományban, mûvészetben és a gazdasági életben a munkát emeli mindenek fölé. Mert ez az irány: A szocializmus. Ezért hirdeti ebben az országban a pap, az egyetemi tanár és a néptanító, az író és a mûvész egyaránt a hûbéri és katonai szellem világfelfogását. Ezért zárják el az ország kapuit az európai tudomány elõl, ezért terrorizálják agyon, aki félre meri dobni a felnõtteknek való csillogó meséket és önállóan gondolkodni [!] mer. Mert a gondolkodás [!] egyértelmû a lázadással a nagybirtokosság uralma ellen, amely az országot szegénnyé, népét koldussá, nyomorulttá, földönfutóvá teszi. Mert gondolkozni annyit tesz, mint sóvárogni a gazdag, a munkás, a demokrata, a kultúrával telt új Magyarországért, amely csak a mágnás uralom romjain épülhet fel.

Merjünk gondolkozni!

Budapesti Napló 1906. július 1.

A.