245. TOLSZTOJ MEGHALT?

Londonból és Berlinből azt jelentik, hogy Tolsztoj Leó meghalt - A hír még megerősítésre szorul

Budapest, július 16.

Európa minden részébõl összeszaladt táviratok adják hírül, hogy Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf, a mi lelkiismeretünk, meghalt. Hangos sírást, banális gyászparádét ez a hír nem követel, ha valónak bizonyul sem. Jasznaja-Poljana Krisztusa volt annyira Krisztus, hogy a halál az õ számára igen sokat ne jelentsen. Csak annyira nem volt Krisztus, hogy megváltson bennünket. Pedig iszonyúakat szenvedett, mert gondolkozott. Jean-Jacques Rousseau óta ez a krisztusi kálvária. Nincs rettenetesebb, mint ha a mai ember akar Megváltó lenni. Könnyû volt a primitív Krisztusok dolga. Õk álmodtak, deliráltak és ha kellett; mosolyogva meghaltak. Töviskoszorújuk csak a hajukat borzolta föl s a homlokukat vérezte össze. A mai Krisztus töviskoszorúja benyomja a töviseit az agyvelõn át a szívbe. Gondolatai nem állnak meg egyszerûen két pillanatig. Ezer könyv, ezer tudás, ezer emlékezés ficánkol egy egyszerû megállapításunk feje fölött. Mindegyiknek kard van a kezében s nem tudjuk, melyik fogja lenyiszálni a legapróbb igazságunk fejét is.

És a modern Megváltónak, óh istenem, idegei is vannak. Nem is kell, hogy diák- vagy ifjú huszártiszt-korunkban nõkkel és tivornyákkal hívjuk elõ õket. Ezek az idegek táncolnak maguktól is, amikor a tánciskola korát már túlhaladtuk. Hozzuk, a gólyamadár egyszerre hozza velünk, az idegeink Vitus-kedvét. Ha van Isten, titkok tudója, õ megmondaná, mit szenvedett az Emberiségért, értünk a gondolatai és az idegei által Tolsztoj Nikolajevics Leó gróf.

Õ a mi lelkiismeretünk volt, igen, a mai embereké. Érezte az összes milliók helyett, hogy nagyon-nagyon boldogtalanok vagyunk. Elment õ is a Sivatagba és a Pusztába, hogy dolgozzék a mi megváltatásunkért. A Názáretihez kívánt mindig szomjasan és örökösen hasonló lenni. Fáklyája az õskereszténység, a természettel való alázatos kibékülés volt. És õ maga pedig tipikusan új ember, mai ember. A kultúra, a túlcivilizáltság finomkodik legrusztikusabb gondolatán is. Az Emberiségért sír és az individualizmus élõ szobra. Izzóan, nagyszerûen mûvész és folyton ölnie kell önmagában a mûvészt. Valósággal ütközõje volt az õ szegény, nagy lelke a fájdalmas, határtalan emberi kultúrának és a vidám, vad, gondolattalan állati létezésnek. Akármilyen óriás volt, akármilyen szent volt Tolsztoj, darabokra kellett benne törnie az egész Krisztusnak.

De egy-egy törött Krisztus-darabja is Tolsztojnak: egy jótett, egy világ. Meg nem váltott bennünket, de sokszor megszelídített és megvigasztalt. Arca, a nemes, fájdalmas, szép apostolarc ott ragyog az emberiség elõtt idõtlen idõkig a Názáreti arca mellett. Boldogtalan volt a mi boldogtalanságunk miatt. Nagy volt, szent volt, szomorú volt, jó volt s mégsem ért célt: ember volt.

Budapesti Napló 1907. július 17.

- d -