19. A NAGY MIKLÓS

- A holnapi temetői ünnepre -

Prinz Franz, principe Francesco - így írják - ott lesz a Bartha Miklós gyászparádés sírjánál holnap. Ha nem igaz, amit a nagy Miklós egykor állított, hogy tudniillik festi magát, ejthet egy-két könnyet is. De vallja be önmagának, hogy örül e híres, öblös nagy száj kora elnémultán. Nagy karéj kellett volna e szájba a nemzeti sütetû kenyérbõl. S immár elérkeztünk oda, hogy a nagyon nagy hazafiakat jobban szeretik a sírban a vezérek.

Pompás síremlék, virágok, beszédek, énekek közepette néhány percig megint aktuális lesz a nagy Miklós. Mi se akarunk kegyeletlenek lenni, s amit adhatunk, adunk, e pár sort adjuk virág helyett. De adunk ennél többet is: ezennel bánatosan lemondunk a legkönnyítõbb és legmagyarabb vigasztalódásról, a kétségbeesésrõl. Nem jajgatunk, nem vádolunk, bölcsességet parancsolunk magunkra. Sõt még mi mondjuk, siettetjük: állítsák fel gyorsan a szobrot is, a Bartha Miklós szobrát. Csináljon Apponyi Bartha-napot az iskolákban, Darányi béres-stipendiumokat ugyane névre.

Nemcsak, hogy kétségbe nem esünk, de nem is csodálkozunk. Nem reklamáljuk Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezsõ, Vajda János szobrát. Nem csúfolódunk s nem mondjuk: ilyen nagy embert érdemel a mai Hunnia. Sõt azt se, hogy a nagy Miklós ezért a nemzeti uralomért küzdött, ami bekövetkezett. Holott nem volna gúny egyik sem, igaz mind a kettõ. A nagy Miklós méltó nagysága a kornak, s a nagy Miklós sohse gondolt szebbet, mint amit Polónyi Bécsben nyélbe ütött.

Nem Ugron rabonbán volna a boldogok boldoga, hanem a nagy Miklós, ha élne. Hiszen minden gyõzött: a tudatlanság, a hamisság, a sötétség. Mennyire megtestesült ebben az erdélyi kálvinista pápistában egy degenerált, pártos fajtának minden csúnya bûne. Gyula vezér lázadása nem sikerült valamikor, az új Gyula-lázadás igen. Az, ami Magyarországon diadalt aratott, teljesen annak a régi, akkor hiú lázadásnak a mása. Akkor a keresztény rend jelentette Európát, s Gyula és Koppány tiltakoztak az új rend ellen. Most megérezték a Gyulák és Koppányok, hogy Európa ismét erõt akar venni a magyar lelkeken. Érezték, hogy ez lesz az õ vesztük, s megcsinálták az õ hazug nemzeti küzdelmüket. Ennek a küzdelemnek, ami igaz, az igaz, a nagy Miklós magna pars fuit. Volt benne, maradt még benne a magyar zsenibõl is valami. De mûveletlen volt, áltató, hitvány, brutális, rosszmájú. Legyen neki könnyû a föld, a síremlék, a szobor. Nem fáj nekünk, õ a ma uraitól mindent megérdemel. De sajnáljuk mint embert, mert mint ember tragikus lény. Milyen jól lakmározhatnék, szegény, halálban diadalmas Miklós mester, ha élne.

Budapesti Napló 1907. október 22.

A. E.