29. A NAGY BÖRTÖN

(Révész Béla könyve)

Az Élet és a bilincses Én nagy börtönébõl - ha jól tudom - harmadikszor tör ki egy büszke és nagyszerûen akaratos rab: Révész Béla. Ha jól tudom, harmadik novellás könyve Révész Bélának: A nagy börtön, e halk, de elementáris lázadása az erõnek. Ez a bensõséges, vádaskodó, szép könyv, szenvedõ és igaz írónak szép könyve, melynek itt rögtön, elöljáróban sok ezernyi olvasót kívánok.

Birkóznom kell magammal, hogy Révész Béláról, az emberrõl, a szûziesen szemérmesrõl és testi-lelki bujdosóról, sokáig barátomról, ne rántsam-e le a leplet. De inkább legyen csupa környékezés, dadogás és hézag ez a rövid írás, mintsem az õ fájdalmas tartózkodását bántsam.

Révész Béla Beethoven-lélek, ki Krisztus-parancsolta vérzéssel hurcolja meg szívét a világban, s ki hallja azt a sors-zenét, mely az Életet, e nagy hangverseny-termet bezúgja. Föltétlenül hiszem, hogy muzsika-törvények szerint lát, érez, fölfog, mesél, bont és vigasztal Révész Béla. S félek, hogy ma is még csak azokhoz hatolhat - minden kínok avas zsírjával megkent, igaz írókon kívül -, akik nagyon érzik az életet, s szomorú lelkükben nagyon össze tudnak zsugorodni.

A Révész Béla novella-témái nem a szorgos figyelés ledér gyermekei, hanem a mindenérzésbõl készen, egészen kifakadt történetszimfóniák. Nem mulattató és nem mulatságos író õ, de aligha avatta az írást önmaga elõtt olyan szentséggé még valaki író, mint õ. Hangosan érzik ki az õ csöndes, csak a megértõk számára égiháborús történeteibõl, hogy írójuk titkos, keserves, sokáig visszafojtott jajongással öntötte ki õket. S hogy kik érdeklik Révész Bélát? - mindazok, akiknek élete az egész életet példázza, lehetõleg és szeretõ gonddal úgy kifundálva, hogy - emberek és kicsinyek legyenek.

A kicsiny, aki sokkal nagyobb a nagynál, aki kénytelen az Élet óriásokból választott harcosaival harcot vívni - ezek az õ témái, s ez a Révész Béla harctere. S ahogy Révész Béla elmondja az õ tragédiájukat, abban benne van a grandiózus csaták minden hangja, a riadótól a végtisztesség-szolgáltató trombitahangig. Könyörtelen õ ezekben az utolsó szóig kész és megszerkesztve született történetekben. Õ nem enged sugárt azokhoz, akiknek sorsuk az éjszaka, s áttöreti embereivel a sziklafalat is, ha úgy érzi, hogy szabadokká kell tenni õket. Ez a legabszolútabb tízparancsa az írásnak, de a legmûvészibb is.

S ahogyan õ magyarul ír, az az õ magyar és egyéni írása, néha túlterhelve zenével, olykor megdöbbentõen zörejszerû és szakadozott. Jelzõi olykor szinte megülik az embert és az életet, de Révész Béla résen áll, s megmenti az övéit.

Kérdés: lehet-e magyarul a differenciált, önmagában, önmaga árjában gyakran fuldokló ember számára könyvet írni? Mert ha lehet - szabadnak szabad - Révész Béla ilyen szép, halk könyvet írt azok számára, akik érzik, hogy életünk s lelkünk keserves, nagy börtön. Jobb dolog hinni, mint kételkedni, s én Révész Béláról se kritikát, se jóslatot nem mondok. Már van neki közönsége, s ez a közönség csak nõhet - nõjön az õ egészsége, minden terheltséget megkönnyítõ optimizmusa s író kedve is.

Budapesti Napló 1907. november 8.

Lellei András