33. TEMETÕ AZ ORSZÁG

Ilyen szomorúság, rend és nyugalom lehetett, mint most, Magyarországon, Rákóczi fejedelem halála után. Mikor Majtény mezején ócska, csorbult fegyvereit lerakta a gyér had, még megmaradt a hit. Naiv, forró meséket küldtek sugdosva egymásnak a falvak: jön Rákóczi vagy a fia. Csak akkor halt meg itt minden, amikor bizonyos lett a fejedelem halála. Nagy urak és nagy papok szeretkezhettek avagy durcáskodhattak Béccsel. Magyarország népe verejtékes, nehéz álmát aludta egy hosszú-hosszú évszázadig. S még egy Kossuthnak is milyen nehéz volt megnyitni a sírokat a szomorúság, rend és nyugalom temetõjében.

Ennek az országnak Bécsnél mindig ádázabb ellenségei voltak itthon. Ennek a magyar népnek nemcsak vérét szívták, veséjét vették ki, de a hitét irtották ki, valahányszor megmozdult. Élére álltak díszesen, hangos szóval a megmozdult népnek az úri vezérek, a kiskirályok az apró Cézárok. Izgatták, vezették, meddõ harcokba uszították, amíg csak el nem fogyott a veszedelmesen összegyûlt energia: Akkor szépen eladták az országot, a népet, s õk megint nyugodtan lakmározhattak legalább egy évszázadot.

Most ismét itt vagyunk a temetõben, kevesebb hittel, mint valaha. Csúnyábban még soha meg nem csalták hazug vezérei a magyar népet, mint most. De ilyen könnyû dolguk se lehetett volna máskor. Anyagiakban, kultúrában, morális erõben, hitben már a végnek végét jártuk. Csoda volt már az is, hogy élünk, s még nagyobb csoda, hogy a pusztuló Magyarország ingerülten fölkelt. Ki az a gazember, aki azt merné állítani, hogy ez az utolsó megmozdulás csak Bécsnek szólott? Bécs csinálta-e, hogy Magyarország néhány tízezer ember tulajdona? Bécs akarta-e, hogy törvényhozás és közigazgatás itt állandó néróisággal népet gyilkoljon? Bécs parancsolta-e, hogy itt a betûnek, az iskolának, az életnek minden ismerete nélkül nõjenek föl milliók és milliók? Bécs-e az oka, hogy itt építette meg Róma a maga utolsó mentsvárát? A szipolyozó latifundium, a papi birtok, a nyugati kultúra visszaszorítása, a parasztnyúzás, a kivándorlás, a hajdan erõs nép degenerálódása, ez mind Bécsnek a bûne?

Mindegy: az ország megmozdult, s a lelkes seregek úgy jártak, mint a keresztes háborúk idejében. A Szent Földet, a Szent Sírt és Jeruzsálemet ígérték nekik kalandor-vezéreik, s elvitték õket Zára, Bizánc ostromában elvérezni. A Kossuth Ferencek s az Apponyiak ugyanezt tették most. Szabadságot, népjogokat ígértek a fölbujtogatott országnak, s a Szent Föld helyett Bizánc alá vezették a sereget. Ezek az új keresztes vitézek, vezérek ezerszer tudták, elõre tudták, hogy Béccsel õk meg fognak alkudni. De le kellett csöndesíteni a megmozdult, a fölizgult országot. Halálra fárasztani, hogy ne egyhamar legyen ereje és kedve még gondolni se a harcra. S most, mikor már ez az ország kétségbeesni se tud, õk, a hõsök, gyalázatos, de jogos bátorsággal élvezik a Bécstõl kapott sarcot.

Van-e példa hasonló világcsalásra, s lehet-e remélni hamar jobbat e szerencsétlen ország számára? Talán az utolsó harc volt ez, s talán az utolsó hitfoszlányt tépték le a magyar néprõl: Kossuth Lajos még halvány emlékezéseket kapott a zsibbadt ország lelkében Rákócziról, s ezeket az emlékezéseket még föl lehetett gyújtani. Jöhet azonban most már akármikor akárki a Kossuth-névvel. Kossuth Ferenc úgy akarta, hogy ez a név árulást, nyomort, reakciót és népgyûlöletet jelentsen. Az ország nyakán ülnek a tegnapi farkasok, s ezek a farkasok üvöltenek, de nem arra, amerre tegnap. Harapnak, marcangolnak, de most a mi sovány bõrünket; csontunkat marcangolják, harapják. Cinizmusuk, gaz bátorságuk határtalan, éhségük kielégíthetetlen.

Apró fölvillanások, kis megtérések, csekély jószándékok mit se érnek. Rettenetes világosság­gal halad ez a szerencsétlen ország az elvégeztetett felé. Hiszen csak a hatvanas évek óta ijedelmes és hatványos az anyagi s erkölcsi romlás. Micsoda más ideálok, európai eszmék kor­mányozták ezt az országot. Avagy még elõbbre, Magyarország negyvenes éveire gondoljunk. A negyvenes és hatvanas években mennyivel közelebb volt Magyarország a haladó, módos és mívelt Nyugathoz. Olvassák el a szekularizációról szóló, lapunkban most folyó, hajdani vitát. Milyen más emberek éltek, beszéltek s cselekedtek a magyar fórumon. Avagy gondoljunk a hatvanas évek életerõs, nagyszerû forrongására s azokra a szellemi és anyagi ígéretekre, melyekre az akkori Magyarországnak képessége és joga volt. Azóta a feudalizmus, klerikalizmus, haladás- és nép-ellenesség nõtt csak, de az ország pusztult. Mikor pedig a reakció megérettnek látta a vetését, megcsinálta a hazug nemzeti küzdelmet. A többit tudjuk, látjuk, érezzük, nincs menekvés.

Kossuth Lajos egy kiáltványában 1849-ben ezt üzente az olasz népnek: „A magyar nép állhatatos maradt türelmében, és amikor kardot rántott, akkor eldobta a kard hüvelyét. Hogy mindaddig harcoljon, amíg a civilizációnak csak egy ellensége is él. Most Bécs elõtt állok, hogy a császári sas karmai által megtépázott népet megbosszuljam.” Kossuth Ferenc eldobta a hüvelyt, a kardot s a népet is. A megcsalt Magyarország fölbujtogatói a császári sas körmeinek védelme alá csücsültek. És egy nagy temetõ ez az ország, soha ilyen még nem volt.

Budapesti Napló 1907. november 15.

(A.)