44. KEMÁL BEJ DEBRECENBEN

(Az írók és az idegesség)

Max Harden, aki már mondott nekünk, magyaroknak, egy-két gorombaságot, mondotta volna ezt is:

- Keveset tudok a magyar irodalomról, de ha volna ott Budapest körül valami, eljönne az.

Eljönne csakugyan, elmenne, ha volna, mint ahogy ki is megy, ami érték. Szamár beszéd, ha mi állítólagos nyelvi elszigeteltségünkkel ámítjuk magunkat és impotenciánkat. Laocet ókínai nyelvbõl is lefordították minden nyelvre: érdemes volt.

Akik színházba járnak és színházi híreket olvasnak, beszélik, hogy Budapest színházai erre az évre ismét külföldi élelemmel látták el magukat. Szóval, már megint fölfedezték Magyar­országon azokat, akik otthon senkik. Viszont Zacconinak, aki bejárta kétszer-háromszor a világot, két-három nap elég volt, hogy meglássa és elvigye magával a Molnár Ferenc darabját.

De a legérdekesebb dolog mégis az, hogy Debrecen színházában török darabra készülnek. (Mégis csak lesz abban valami, hogy Debrecen török-tatár-szláv vegyülék.) Íme a török darabnak is szûk Macedónia, ha - darab, ha valami. Párizsban lázasan fordítják és olvassák az örmény verseket és rutén novellákat.

Mikszáthot nemcsak Angolországban olvassák. Most, karácsony elõtt, Párizsban Hachette-éknál úgy vásárolják a Szent Péter esernyõjét a gyermekek számára, mint a cukorbonbont.

Kemál bej Debrecenben s minden nyelvû író ott, ahol akar, arathat megismerést és sikert. Legföljebb az a kis aggodalmunk van, hogy Magyarország mégis kivétel talán. Itt még idegen írónak sincs könnyû dolga.

Budapesti Napló 1907. november 30.

Lellei