119. A KLERIKÁLIS MORÁL

Prohászka Ottokár afféle új Tomori, aki karddal, buzogánnyal jobban szeret bánni, mint füstölõvel. Kár, mert Székesfehérvár püspöke okosabban tenné, ha a kaptafánál, azaz saját szerszámánál maradna. Õ azonban az Evangélium nevében gyakorta fegyvert ránt, s ebbõl nincs üdve az Evangéliumnak. Minap is fogta magát Prohászka Ottokár, s a klerikális morálról és világfelfogásról pufogott ékes pufogással. Látható volt, hogy az új humanista apostolokat akarja modern fegyverekkel tönkresilányítani. Mi nem vagyunk a népboldogítók és kóbor próféták mindenikének barátja. De egyet tudunk, hogy ezek az emberek szinte mindannyian szerelmesek az emberiségbe. Ennél több, nagyobb és szebb érzelem manapság nincs, s illõbb sincs az Evangéliumhoz.

Baj volna, ha a magyar társadalom hagyományos és érthetõ maradisága a Prohászkák malmára hajtaná a vizet. Baj volna, ha a magyar társadalom a Foreleket hamis apostoloknak venné a Prohászkák elõnyére. A sajtó jó része még egyelõre nem esett bele ebbe a hibába. Panaszkodik is az Alkotmány, hogy a lapok többet írtak Porelrõl, mint Prohászkáról. Azonban, sajnos, a mai magyar sajtó állandóságában nem nagyon bízhatunk. A politika hozzászoktatta õket az elvtelenséghez; s félõ, hogy társadalmi kérdésekben se sokáig lehetnek szabadok. Pláne a mai reakciós politika éppen a társadalom megmaszlagolásán dolgozik látszólag apró ügyekben is.

Szóval: tiltakoznunk kell az ellen, hogy a Prohászkák a klerikális Krisztus és Evangélium nevében álljanak a társadalomjavítók elé. A klerikálisok Krisztusa a meghamisított Krisztus, s a klerikálisok evangéliuma a megmásított Evangélium. A modern társadalom kétségbeesetten, sóváran keresi az új diszciplínákat. Õrült veszedelem, hogy ugyan sok helyen ezt a keresést a maga hasznára használja ki az Egyház és a klerikalizmus. Holott az igazi Evangéliumban benne vannak azok az új diszciplínák, melyeket a modern emberiség keres. Benne van a szabadság, a fejlõdés, az élet és az emberiség hite és szeretete. Az új moralisták sem tudnak nekünk egyebet tanácsolni, de azért hallgassuk meg õket. A legzavarosabb, de jóhiszemû társadalmi apostol se okozhat annyi kárt, mintha kényelembõl a Prohászkák életmagyarázatát s morálját fogadjuk el. Az õ moráljuk az, hogy az emberiség húzza meg magát, s ne óhajtson szerencsésebb, boldogabb lenni. Az õ moráljuk az, hogy a fene egye meg a testünket, a lelkünk pedig az övék. Ezt a tanítást a mi Krisztusunk s a mi Evangéliumunk megcáfolja, sõt tiltja. Az Evangélium lelke szerint az ember szabad s az embernek állandóan fejlõdnie kell. A fejlõdés útja nem mindig gyors, könnyû és világos, de a fejlõdés maga biztos. És a Forelek ezerszer inkább Krisztus papjai, amikor az emberiségbe új erényeket prédikálnak, mint a Prohászkák.

Egyiptomi Máriáról hallottam éppen tegnap egy egyházi legendát. Elindult ez a nõ, hogy láthassa Krisztus sírját. Azonban egy megáradt folyóhoz ért, s a révész csak úgy vitte át, ha elõbb nõi becsületét feláldozza. Az egyházatyák szerint ez nem bûn, mert a test nem számít, amikor a lélek kegyességérõl van kérdés. Ez a klerikális morál, s ez a Prohászkák világ-felfogása. Ne adjuk oda magunkat megbecstelenítésre a klerikális moralistáknak. Krisztus maga se azt kívánta, hogy a sírját nézzük meg minden áron. Krisztus az Élet, a Szabadság s az Igazság volt és lesz. Az Evangélium lelke és értelme pedig az, hogy az ember tökéletesedjék, s mindig szabadabb legyen.

Budapesti Napló 1908. március 31.

(A.)