129. EGY FALUSI EMBER NAPLÓJÁBÓL

I.

A fekete gyémántok

Könnyû volt Jókai Mórnak, mert õ olyan magyarok korszakában élt, akik szerették Európát és a nagy kultúrát. Õ még nyugodtan álmodhatott olyan magyarokról, akik másfajta kultúremberekkel egyenlõk, s csak avval különbek, hogy magyarok. Ma, mi érezzük, hogy a közfelfogás szerint hazafiatlanság, sõt bûntett bántani azok cirkulusait, akik uralkodnak. Bizonyos zsidók például elég vakmerõk voltak, hogy a Szilágyság, a régi Szilvánia, közepén kõszénbányát nyissanak, ássák, ássák azóta a kõszenet, s õk bizony nem tehetnek arról, hogy ez a kõszén kissé - fiatal. De nem ez a fontos és érdekes, de a vármegye úri köreinek példátlan fölháborodása. A Szilágyságban még mindig vannak eleven erdõk, s az erdõk tulajdonosai tajtékozva szidják a zsidót. Hogy íme, a zsidó a föld alól is kikaparja azt, amivel a magyar úrnak árthat. A magyar úr, a vármegyei úr, nem szereti az ilyen zavaró dolgokat. A földön, föld fölött és föld alatt maradjon csak úgy minden, ahogyan volt.

II.

A szolgabíró ítélete

A szolgabíró úr üres idejében társadalmi bölcs, ítélkezõ és kérlelhetetlen. A minap, társaságban, a ferblirõl, az úgynevezett hazai csöndesrõl esett szó, a szolgabíró nagy haragra gyúlt, s kijelentette, hogy a ferbli - zsidó játék. Én nem szoktam kártyázni, de ismerem a játékokat, s dühbe jöttem.

- Már engedj meg, kedves szolgabíró úr, de ha van magyar játék, a ferbli az. Hiszen az egész játék sorsa a személyes bátorságtól, vakmerõségtõl függ. Valami olyan ez, mint az õsi magyarok taktikája, akik fordítva ültek nyeregben, s úgy nyilaztak.

A szolgabíró, aki kiváló kaláberezõ, de ferblizni is szokott, megriadt:

- Lehet, hogy a ferbli magyar játék volna, de átkozottul megtanulták a zsidók is. És ez a baj, nem lehet az magyar játék, amit a zsidó is megtanul és kártékonyan gyakorol. Én a kaláberbe[n] szerencsésebb vagyok, tehát ez az igazi magyar játék.

Így szólott a szolgabíró, s ítéletében megrémülten fedeztem föl egy pusztuló fajta okvetlen - kényszerû filozófiáját.

II.

A májusi esõ

A májusi esõ amolyan jó vidéki babona, amelyrõl már Budapesten is tudnak az ügyes újságírók. Nos hát a májusi esõ beköszöntött mindjárt május második napján a mi falunkban. Azóta hull, hull az áldás rögre, zöld vetésre és virágos fákra. A minap a szomszédom, jómódú, falusi, egyszerû ember, kifakadt:

- Az Isten verje meg az ilyen májust, amikor mindig esik az esõ.

- Ugyan bátyám, hiszen mi Pesten azt szoktuk írni a lapjainkban, hogy egy jó májusi esõ ér annyit, mint az Andrássy út.

- Egye meg a fene az Andrássy utat, s tisztelettel szólván az urak bölcsességét. Az esõ akkor kell, amikor már régen nem esett, s az Andrássy úttal nem cserélném el a huszonhat hold kukorica-vetésemet, ha - kikelne.

Budapesti Napló 1908. május 8.

A. E.