147. „A MAGYAR GRÓF”

(Párizsi levél)

Szegény Szikszay Ferencet Orsay-ban, itt Párizs mellett, „a magyar gróf”-nak hívta a falu népe. Õ magát Feri de Szikszaynak írta és mondta csupán, de nem tiltakozott a gróf-cím ellen sem. Néhány párizsi lap így is parentálta el: „Magyar gróf és az osztrák lovas császári gárda tartalékos hadnagya.”

Milyen boldog volt volna szegény, ha föltámadva, ezt a nagy rangot olvashatja magáról.

Szegény Szikszay nagyon tipikus magyar volt, az agyontámogatott magyar középosztályból való. Mûvészi becsvágya szinte olyanra nõtt, mint magyar úri önérzete. Sok, nagy, igazi jogcíme azonban nemigen volt egyikhez sem.

Még nemrégiben nagyon bízott magában, s azt hangoztatta, hogy reá vár Munkácsy Mihály szerepe Párizsban.

S valósággal úgy viselkedett, úgy akart volna élni, mint Munkácsy. De sohse tudta eldönteni, mi szeretne jobban lenni: Munkácsy vagy Esterházy herceg. Igaz, hogy nem sokat ért volna vele akkor se, ha eldönti.

Privát élete talán csak siettette az õ elháríthatatlan tragédiáját. Errõl nincs jogunk szólni, beszélni, magyarázatokat adni.

Bizony[os] azonban az, hogy a félig-civilizált, szertelen, uraskodó mai magyar ember tragédiája az õ tragédiája.

Egy-két barátja még talán emlékszik reá Párizsban három-négy hónapig. Orsay-ban azonban sokáig fognak beszélni a parasztok a „magyar gróf”-ról. „Kastélyban lakott, estélyeket adott, tejre, húsra volt pénze. Mégis csak bolond emberek lehetnek ezek a magyar grófok, hogy mégis megölik magukat.”

Mert miért értsék és ítéljék meg Orsay-ban jobban az emberi dolgokat, mint bárhol?

(Párizs, június 24.)

Budapesti Napló 1908. július 3.

Ód.