157. A LEGSZOMORÚBB ÁLLATOK

Párizs, augusztus 5.

Kik panaszkodnak, hogy Franciaország kormánya tehetetlen, gyönge és gyáva? Kik panasz­kodnak, hogy Draveil-Vigneux-ben kevés munkást öltek meg a vitéz zsandárok és katonák? Kik uszítják véres szájjal és tollal a polgárságot és a hatalmat a proletárokra? Polgári és reakciós hírlapok tudatlan és öntudatlan, szánandó emberi erkölcsök híján lévõ munkatársai.

Nem a „Temps”-ról beszélünk, még csak nem is a „Matin”-ról, avagy a „Figaro”-ról. De a párizsi polgári lapok szerkesztõségeiben hihetetlenül nagy a fizikai és szellemi nyomor. Még Budapesten is megdöbbennének az emberek, ha egy-két adattal csupán megmutatnók, hogy a saját zsírjában fuldokló francia polgárság milyen gyöngén fizeti az õ sajtó-csahosait.

Szomorú állat a mi híres korszakunkban az ember, de nincs szomorúbb állat a polgárság átlagos, napszámos újságíró-diákjánál. Pedig néha még hite, tanultsága, ambíciója és lelkiismerete is van egy-egy ilyen szerencsétlen flótásnak. De, ha nem jut be úgynevezett úri laphoz, ha nincs saját vagyona, mellékes jövedelme, ha nem játékos, szédelgõ vagy revolver-lovag, utolsóbb ember a legutolsónál.

És amellett ugatnia kell, igen, ugatnia, ahogy a lapjának tulajdonosa parancsolja. Elképed az ember, miket muszáj ezeknek az embereknek a meggyõzõdés látszatával papírra vetniök. A krónikaíró, aki havi 150 frankot keres, jajveszékel, hogy öt-hat milliomos gyárosnak a zsebét pár ezer frankos veszedelem fenyegeti a szervezett munkások által.

Hiszen vannak Párizsban nagystílû és jövedelmû újságírósvihákok is. Ismerem egy nagy lap külügyi rovatának a vezetõjét, aki évenként száz-kétszázezer frankot keres csak abból, hogy Magyarországon kezdve végigzsarolja a Balkán összes kormány-sajtóirodáit, s titkos alapjait. Ez csak az õ része, mert a kiadóhivatal számára még hatalmasabb summákat hoz haza egy-egy ilyen körútjáról. A sporttudósítók esetleg a sportpanamák titkaiból szereznek szép ezreseket. A színházi, sõt mûvészeti kritikusoknak szabott áruk van, mint a jól bevezetett árucikknek.

De általában szörnyû a helyzetük a polgári lapok munkatársainak Párizsban is. Igazán csak az immoralitás tarthatja bennük a lelket s az akarathiány, hogy valami tisztességesebb foglalkozást keressenek. A polgári társadalom, mondjuk a mai társadalom fekélyes mivoltát õk erõsebben igazolják, mint például a betörõk vagy kitartott szép férfiak.

Õk a legszomorúbb állatok ma, ezek a rosszul táplált, szegény, szennyes sajtó-csahosok. A maguk kis kenyeréért, rossz kenyeréért, sokszor lázadozva, önmagukat utálva - írniok kell. Írniok azok ellen, akik egész lelküket-testüket az emberi jobbulás akarásából viszik a polgári vágóhídra. Az ember bizonyosan megérti, hogy feudálisabb társadalmakban a különben sokszor az újságírónál is szennyesebb gentleman miért utálja úgy az újságírót.

Népszava 1908. augusztus 9.

A.