162. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

(Egy újságíró búcsúztatója - Szerelem és rendőrség - A hazug szabadgondolkozók)

Meghalt Párizsban egy Harduin nevû újságíró, egy ártatlan és mégis nagyon gonosz ember. Esprit-ember volt, gyönyörû talentumú krónikás, igazi, valódi polgári idegrendszer, nyugodjék békében. Nem szerette a hivõ embereket, s emiatt egyformán utálta a vallás bigottját s a tudomány vitézét. Egyáltalában se hinni, se szeretni, se gyûlölni nem tudott, mert hiszen õ volt a mai Franciaország lelkecskéje. Õ nem tehet róla, hogy olyan volt, amilyen volt, mint ahogy nem tehet arról, hogy a veséje elromlott. Polgári közönség számára születte, nevelte, adta s élte le magát. Ennek a triumfáló, polgári Franciaországnak, ennek a romlottnak, finomnak, gazdagnak, betegnek volt a fia. Mert nem igaz az, hogy Franciaországban minden egy chansonnal végzõdik. Dal nélküli ötlettel, cinikus röhejjel végzõdik itt igenis manapság minden. Harduin csúfolódott tudománnyal, vallással, elvvel, mûvészettel, erkölccsel. Ez a mindenrõl krónikázó krónikás fiatalon pénzügyi zseninek, börzétlenül börze-embernek indult. Világfölfogását a börzérõl, a bankokból, ahol bennfentes volt, s a lapok közgazdasági rovatából hozta. Annyira tudta, hogy a mai társadalomban minden a pénz, hogy már a pénzt is hitetlenül nézte. Beszélik, hogy óriási vagyont kereshetett volna szimatjával, beavatottságával. S ekkorra már meg volt mérgezve nemcsak a veséje, de a lelke is. Csúfolta az eszmék apostolait, a mûvészeket, a naivokat, de érezhetõen irigyelte õket. Afféle polgári anarchista lett, keselyû-ember, aki csak marcangolni tud. Ismételjük: õ volt a mai polgári Franciaország lelkecskéje, szocialista-gyûlölõ, papfaló, hitetlen és reménytelen. Egy-egy apró krónikája a Matin-ben olykor fölért Victor Hugo egy verskötetével. S mégis haszontalanul élt, mert élete világosságát a tõke boszorkánykonyháján gyújtották föl. Szegény Harduin, tízezer cikket írt, tízezer fájdalmat szenvedett legalábbis. És meghalt hatvanhárom éves korában, és sohse tudta észrevenni, hogy egyre nõ azoknak az embereknek a tömege, akiknek az életét és akaratát nem lehet pénzzel kifizetni.

*

Párizs, a hírénél sokkal jobb Párizs, követi a többi fõváros példáját: erkölcsösödik. Új szabályokkal fogja körülvenni azokat a szerencsétlen, bús áldozatokat, akiket a magyar örömleányoknak nevez. Nagyobb „erkölcsrendészet”, gondosabb orvosi ellenõrzés és a többi következnek. Csak éppen az bizonyos, s ebben mindenki egyetért, hogy a prostitúció tovább fog virágozni. Akadt szemérmes törvényhozó, aki azt kívánta, hogy a hatóság ne adjon „engedélyt” a nyilvános házaknak. „Engedély” helyett csak vegye tudomásul, és tûrje el, hogy ilyen házak is vannak. Kedves hipokrízis ugye, igazán polgári erkölcs-fölfogás.

Arról is szó volt, hogy a találkahelyeket tiltsa be, szüntesse meg a hatóság. De eszükbe jutott, hogy akkor hol találkozzanak szeretõikkel a burzsoázi [!] férjes, „tisztességes” asszonyai! Végül is abban állapodtak meg, hogy drákói szabályokat csak a hivatásos nõpáriákkal szemben szabad alkalmazni. Pedig ezeknek ugyancsak megnehezült az életük, mióta a „tisztességes” nõk is egyre többen az õ mesterségüket kénytelenek gyakorolni. Ami az egészségügyi okokat illeti, nem bizonyos, hogy több nemi betegséget osztanak szét a hivatásos nõk, mint az „amatõrök”. A prostitúció s a nemi élet minden nyomorúsága együtt nõ a polgárság gyarapodásával.

Hanem mondott valaki valamit Párizsban, ami szintén igaz Budapesten is. A találkahelyek kérdésénél a vitatkozók egyike azon siránkozott, hogy elõkelõ, férjes nõk járnak az ilyen helyekre. Egy másik valaki, aki ebbe a nagy, közszerelmi kérdésbe éles szemekkel néz bele, ezt válaszolta:

- Az elõkelõ, polgári nõk beteges szabadosságának ugyanaz az oka, mint a prostitúciónak általában. Egy igazságosabb, õszintébb társadalomban nem lesznek utcaleányok és suttyom­ban ölelõ elõkelõ nõk sem. Ha az elõkelõ apák nemcsak a leendõ võ anyagi helyzetére néz­né­nek, már ez is sokat jelentene. Hátha még az elõkelõ férjek jobban fizetnék az õ alkal­ma­zottaikat. De mivel rosszul fizetik õket, ezeknek nemhogy házasságra, de egy hivatásos szerelmi némber megvásárlására sincs elég pénzük. Kénytelenek tehát föllebbvalóik s munkaadóik feleségeit elcsábítani, ami sokszor pénzbe se kerül.

Ez a vélemény félig ötlet, de másik felében veszettül találó igazság.

*

Jean Allemane mondta egyszer e sorok írójának, hogy a polgári szabadgondolkozó egyike a legfurcsább állatoknak. Valóban az manapság, a szociális forradalom elõestéjén. Egy ember, aki azt hiszi, hogy mindent elvégzett, ha fölrúgja az istent és a papot. Szó sincs róla, föl kell lehetõleg rúgni e két madárijesztõt, melyek közül az egyik, anyagból lévén, lábbal pláne megközelíthetõ. De ha legalább ezek a polgári szabadgondolkozók ezt a keveset egészen megcsinálnák. Ám Falleres elnök, amikor a leányát férjhez adta, elvitte a templomba az új párt. Hírhedt szabadgondolkozó, polgári politikusok végrendeletükben egyházi föloldást és temetést kérnek. Magyarországon is ismertem egy jeles zsidó szabadgondolkozót, aki a hosszúnapot citromot szagolva imádkozta s böjtölte végig a zsinagógában. Ezek a polgári szabadgondolkozók farizeusok, akik csak politikából vannak hadilábon a dogmák isteneivel. Ezeknél jobban kell becsülni azokat, akik hisznek valamiféle istenben, de ez nem gátolja meg õket, hogy az emberiségért késhegyig, sõt isteneik árán harcoljanak. A kérkedõ ateista urakkal még mindig megjártuk, mert ezek az ateisták rendszerint antihumanisták is. Alattomban pedig éppen úgy kibékülnek babonásan a vallás istenével, mint a bigott nagyapjuk tette. Az isten, a papok istene valóban nagy ellenség, a pap is az. De a kétszínûség még nagyobb ellensége az emberi társadalom javulásának. Egy szocialistának, egy forradalmárnak éppen úgy le kell számolnia azokkal, akik a vallásosságot érdekbõl ûzik, mint a lármás és hazug szabad­gondolkozókkal.

Párizs, augusztus végén

Szocializmus 1908. szeptember 5.

Ady Endre