166. PAOLI ÚR EMLÉKEI

Párizs, szeptember hó

Franciaország és Navarra legúribb rendõrbiztosa kétségtelenül a híres és nevezetes Paoli úr. Majdnem harminc esztendõ óta Paoli úr a Franciaországban idõzõ fejedelmi személyek rendõr-angyala. Mert „Marianne”, ez a kacér francia köztársaság, szereti ám a szuveréneket. Nemcsak szereti, vonzza, hívja, s meghódítja õket: Franciaországba több Felség és Fenség szokott ellátogatni, mint akárhová. Párizs, a Riviéra, Biarritz, Aix-les-Bains, Dieppe ki nem fogynak a fejedelmi látogatókból. S a köztársaság szörnyû gonddal ügyeltet reájuk, s inkább az Elnököt hordja szét egy bomba, semhogy egy magas vendégnek a hajaszála is meggörbüljön. Paoli úr a köztársaság fölkent fõdetektívje, aki majdnem harminc esztendõ óta vigyáz a magas vendégekre. Ha parádé van, akkor is ott van a hatalmas személyiség árnyaképpen mindenütt. Ha pláne inkognitóban bolyong a magas védenc, Paolival kell bolyongania, ennie, mulatnia és unatkoznia.

És most Paoli úr ki fogja adni könyv alakban az emlékiratait, és bizonyos, hogy ennél kapósabb könyv nem volt és nem lesz mostanában. Az nem számít, hogy ezt a könyvet valószínûleg egy ügyes újságíró írja Paoli úr helyett. Nem is igazi emlékirat ma már, amit ugyanaz a valaki ír meg, aki emlékezik. A könyv mégis érdekes lesz, és Paoli úr szívesen árul el elõre egyet és mást a könyvbõl. Mindenekelõtt elárulja, hogy õ a fejedelmi perszónákat általában érdekes és szeretni való emberfajtának ismerte meg.

- Bizony - vallja Paoli úr -, ezek a szegény bíboros, koronás lények jobb sorsra volnának méltók.

Lovagias franciaként elsõsorban a fejedelmi nõkrõl tud sok szépet mondani Paoli úr. Két kedvence, Viktória angol királynõ s a mi néhai Erzsébet királynénk extázisba hozzák, ha róluk beszél. Viktória királynõnek Cimiez, Nizza mellett, s Erzsébet királynõnek Cap-Martin volt a francia otthona. És Paoli gyönyörûen megható emlékeket tud errõl a két olyan különbözõ lelkû és sorsú asszonyról. Ha nem is igaz talán, de milyen szép és valónál valóbb, amit Erzsébet királynõvel mondat. Elõttünk, körülöttünk a hiúság vására a kozmopolita, csavargó gazdagok piacos tömege:

- Mi csak álmodjuk mindezt, rebegi halkan, csak önmagának, a szomorú királynõ. Mi magunk se létezünk, semmi sem valóság, ami térben és idõben jelentkezik. Talán csak az az egyetlen valóság, ami elmúlt, s amit nem is merünk már elhinni. Vagy talán még az sem, semmi sem, nincs semmi, semmi.

És Viktória királynõ, aki matróna-korában is bakfis maradt. Mindig tudott örülni, mert az öröm se érintette nagyon-nagyon mélyen. Azt mondja Paoli, olyan naiv volt, hogy sokszor erõszakkal kellett visszatartani egy-egy tréfás-kínos felsüléstõl.

Edward királyról persze rajongva beszél Paoli úr. Majdnem úgy kedveli, mint György görög királyt, és sokkal jobban, mint Lipótot, Belgium királyát s Kongó császárát. György királlyal néha mulatnia s lumpolnia kellett, mint egy elkényeztetett diák mellé rendelt nevelõnek. Nem valószínû azonban, hogy az élõ, hatalmas urakról mindent megírjon; amit látott és tud. Nem fogjuk tehát tõle azt se megtudni, hogy Alfonz spanyol király csakugyan úgy mulatott-e Párizsban, ahogy a legenda tartja. Talán még az orosz nagyhercegekrõl se fog olyan bátran írni Paoli úr, mint ahogy egy memoár-íróhoz illenék.

Talán a perzsa sah-t, a néhait és az élõt, Szizovatha királyt, a maharadzsákat s más egzotikusokat nem fogja ígyen kímélni. Bár ezek is valamennyien rendjeleikkel ékesítették föl Paoli urat. Mert az ugye természetes, hogy Paoli úrnak több ordója van, mint bárkinek Franciaországban? De a könyve csak akkor lenne érdekesnél több, ha õ írná és ha majd csak a halála után jelenne meg. De Paoli úrnak van annyi esze, hogy nem vár egészen haláláig, amikor élni jó és élni kell. Pénzt és hírt annyit fog hozni ez a könyv, hogy egy Anatole France beleszédülne. Nem rossz dolog, mert nem rossz dolog földi hatalmasok közelségében lenni. Hacsak annyira is és köztársasági házõrzõ eb bárcájával ellátva, mint Paoli úr.

Az Újság 1908. szeptember 30.

Diósady