167. SZENT ALBERT LEVELE

Megírta õ is, Szent Albert a maga kis levelét Beöthy Zsolthoz, s ezen nem csodálkozunk. Jaj, hiszen õ a kultúrának is minisztere volna, s ezenfölül hálás ember. A családnak, melyhez Beöthy Zsolt is tartozik, bizonyisten sokkal tartozik õ. Tehát volt oka és joga írásos fölköszöntõt mondani - tinta-baritonnal. De õ nem elégedett meg ennyivel: õ bírálatot mondott a mai magyar irodalomról és kegyetlenül végigvágott azoknak a hátán, akik nem Assisi Szent Ferenccel tartanak. És nem akadt magyar lap, magyar író, aki csak halványan, ceruzájával is leírja: veto. Hát én leírom anélkül, hogy kikiáltott, notórius irodalmi forradalmárságomat állítanám õkegyelmessége elébe. Az más kérdés, az lehetséges, hogy én és bajtársaim lázadók és túlzók vagyunk. Nem a mi ügyünkrõl van szó, nem egy irányéról, de az egész irodalomról.

Nem ismerjük el õkegyelmességének azt a jogát, hogy hozzászóljon az irodalom dolgához. Õ nagy szónok, de soha életében még egy ép mondatot ki nem mondott. Alanyt, állítmányt és értelmet a gyorsírók raknak utólag a beszédjeibe. Õkegyelmessége csak akkor mond kerek mondatokat, amikor németül, angolul vagy franciául, külföldön zengedez. Akkor is banalitásokat mond, de ez nem a mi dolgunk, s fõképpen nem az irodalomé. Ellenben amikor beszédjeit könyv alakban adta ki, tíz íródiák se tudott ezekbõl a beszédekbõl Cicero-ópusokat csinálni. Aki nem hiszi, olvassa el ezeket a beszédeket, mely[ek] azonban rögtön a Kisfaludy-Társaságba juttattá[k] elszavalójukat.

De az irodalomnak van más, tárgyibb és dühösebb oka, hogy Szent Albert leveléhez hozzászóljon. Mit tesz a magyar kultuszminisztérium az irodalomért s mindazért, ami gondolatbeli lelki érték? Tacskó piktorok, kupec írótanárok, klerikális penna-csibészek és mindenki senkik szívesen fogadtatnak a kultuszminisztériumban, Az irodalom, az igazi irodalom sohse kapott, és ma sem kap onnan semmit.

Mi kormány, társadalom, sõt közönség nélkül, szenvedve, mártírokként igyekszünk ennek az országnak lelket, karaktert, jogcímet s kultúr-zománcot adni. A kutya sorsa a nem alkuvó, büszke, kemény magyar író sorsa. Erre születésnapot ül egy fõrendiházi tag, aki hiányzó domíniuma helyett kénytelen volt az irodalom által megméltóságosodni. S erre jön a magyar kultúra minisztere, aki aligha olvas mást, mint a jezsuita vitairatokat, s röviden, hegyesen leköpi az irodalmat. Hohó, gróf úr, Szent Albert, ehhez többnek, jobbnak, míveltebbnek és elfogulatlanabbnak kell lenni.

Azt mondják, hogy mûvészlélek, s különösen a muzsikához ért. Akkor pláne szépen vagyunk: ez az úr [az] Eliana operát kinevezte remekmûnek. Cikket írt róla egy német lapban, s egy szürke, de kellemetlenül önhitt karmestert megtett a magyar zenevilág urának. És ez a miniszter akar direkciót adni s mutatni a magyar irodalomnak. Hagyja békén az irodalmat, ha eddig megvolt, s nagy, kormányzó urak nélkül is. Újra veto-t mondok mindazok nevében, akiknek van az irodalomhoz egy kis közük.

Budapesti Napló 1908. október 6.

Ód.