189. LEVÉL A RIVIÉRÁRÓL

(Téli Párizsból télbe - Magyarok a Riviérán - A szezon Monte-Carlóban)

Monte-Carlo, március 3.

[Saját tudósítónktól.] Párizsban tél van. Párizsban március havában hull a hó, kék arcúak az emberek, s fekete-fehérek az utcák. Párizsból tehát szökni kell, menekülni muszáj, akinek lehet, akinek nincsenek a lábai gályához láncolva. S indul az ember este fél nyolc órakor a Gare de Lyonról a különös, vöröses, téli, párizsi ég alól Dél felé. Európa s Amerika pár száz menekültje zsúfolódik össze, s egymást gyûlölve ki se nézhetnek az éjszakába: fagy-fátyolosak az ablakok. Voltaképpen szamárság ez az út, ez a hit, hiszen a lapok tegnap írták, hogy Cannes-ban és vidékén szinte több hó hullott, mint Párizsban.

Mégis Toulont mikor reggel elhagyjuk, beleszalad a vonatunk. egy nem is álmodott, teljes, tökéletes tavaszba. Egy óra hosszáig tart ez a tavasz, virágos barackfák, meggyfák, szilvafák élesítik, tarkítják az olajfa-erdõket. De a vonat majdnem száz kilométeres gyorsasággal száguld itt, s egyszerre csak a nagy fény mellett kezdünk fázni. Nem messzirõl üdvözölnek bennünket a fehér hegyek, s ahogy Cannes felé közeledünk, egyre télibb és havasabb lesz a világ. Majdnem Monacóban vagyunk már, amikor az aloék, kaktuszok szûzek a zúzmarától s amikor megint azt sejdítjük, amire vágytunk, a tavaszt. Hát hiszen csakugyan tavasz van itt Monte-Carlóban, ahol én, sajnos, csak három-négy napot tavaszolhatok.

*

Óh, a francia Riviéra s valószínûleg az olasz is, egészen Velence már: annyi a magyar, amennyi már sok, okvetlenül többen vagyunk népesség-percenttel, mint akármelyik más náció, német, francia vagy angol. Honnan, mibõl telik nekünk szegény magyaroknak, erre az áradó, egyre szélesebb, nagyon költséges hivalkodásra? Mégis csak igaz, hogy mi cigány nép vagyunk, akik elmulatjuk ama keresetünket is, amelyet még meg se kerestünk, s talán sohase fogunk megkeresni. Monte-Carlo felé pedig a játék, a vagy-vagy, a hazárd, a nyerhetõ pénz hozza, vonja mindennél erõsebben a magyart. Meg aztán úri nép is vagyunk, mivel hogy a cigány-nép úri nép ám, mint azt e kis eset is bizonyítja. Egy gazdag budapesti ifjú megérkezik Monte-Carlóba, s elmondja minden ismerõsének, akivel találkozik:

- Ezer koronát szántam a bankra, ezt az ezer koronát elveszítem, de többet egy fillérrel sem.

Az elsõ két napon kedvez neki a szerencse, s ez láthatólag fáj neki, aki az ezer koronáját vesztésre szánta. No de Monte-Carlóban nem nehéz célhoz érni, ha az ember potom ezer koronát akar elveszejteni. Harmadik napon eléri célját a fiatal úr, boldogan újságolja el ezt nekünk, s valóban nem teszi be többé a lábát a bankba. De ez a species ritka madár a magyarok között, sokkal több a desperálók száma s a nyomorultan letörötteké. Ezekrõl fáj beszélni, írni, mert sokan vannak, s mert olyiknak-olyiknak a rendõrséggel csinálnánk bajt.

*

A szezon pedig sivárabb, ünnepibb és szárazabb pompájú, mint akármelyik évben. Ostobául kitervelt utcai ünnepek, versenyek, színházi elõadások, bálok. Itt énekel most Madame Litvinne, a legjobb Salome s egy nagyon problematikusan kitûnõ Wagner-énekesnõ. A kikötõkben, Cannes-ben, Nizzában, Monte-Carlóban stb. négy-öt irigyelnivaló, szép yacht. A legnagyobb meleg 12 Celsius künn, s benn a bankban néha a láva melegénél is nagyobb. Szél fúj, mely egy átlagos kvarnerói bórát megszégyenítene, s emellett elegáns hotelben protekcióval kap az elegáns smokk napi harminc frankért egy szobát. De a Nap, de a fény, a tenger, a messze hegyek, a színek, ezek csodásak. Mindezt azonban csak nagyon bölcs, harmonikus ember tudná nagyon-nagyon érezni és élvezni. Ilyen pedig nagyon kevés van itt közöttünk, s éjfél után, mikor a hotelünkben ledobjuk magunkról a frakkot, egy kis egészséget is levetkezünk magunkról, s öröm helyett fáradtan, bosszúsan káromkodunk egy nagyot.

Pesti Napló 1909. március 7.

A. E.