196. TÁRLATOK, HECCEK, DIVATOK

Párizs, április 25.

(Saját tudósítónktól.] Egy-egy Szalon micsoda várt, nagy, micsoda úri esemény volt még például III. Napóleon korában. Hjha, Sedannal és a császársággal együtt halt meg Franciaország polgárságának daliás korszaka. Akkor, régen, még a forradalmárok se voltak olyan hétköznapiak, érdektelenek, mint ma. Véres tollal olyan márkik írták a forradalmi újság-cikkeket, kik eltagadták hiteles rangjukat. A bombákat pedig egészen a Commune-ig legalábbis grófok dobták fehér kesztyûs markokkal.

Nem, ezeket nem egy „laudator temporis acti” írja, de egy kénytelen látója a valóságoknak. Minden gyönyörû dolog, ami Párizsból új Athént akar csinálni, csõdöt mondott. Minden gyönyörû, emberi dolog, melyet a diadalmas polgári demokrácia alkotott Franciaországban, bomlik. Ami ifjúságnak indult, abból hamaros öregség lett, s ami forradalomnak, abból - új akadémia. A két nagy tavaszi Szalon közül ezúttal is a fiatal s valamikor forradalmi Société Nationale nyílott meg elõbb.

Ezt már így csinálják: lehetõleg még be kell érni a független piktorok tavaszi kiállításával. Nos: hat év óta évrõl-évre biztosabban látom, hogy nemcsak a tegnapelõtti, de a tegnapi forradalom is megvénül és hasat ereszt. A Nationale már hat, sõt tíz évvel ezelõtt hozzáöregedett az Artistes Français-hoz és most megöregedtek a „függetlenek” is. Nagy baj az, mikor az ember divatba jön, szomorú verseket lehetne errõl írni, hagyjuk. Végül, sajnos, mindenki divatba jön, s divatba jöttek az idénre a Salon des Indépendents vadjai is.

Pedig ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül államilag helyhez, helyiséghez juttatták õket, s egykor legátkozottabb vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még a dicsõségnek sincs maradandósága, melyet a világ nem akar elismerni.

A Grand Palais-ban, az avenue d’Antin oldalán van, mint rendesen, a Nationale. Semmi különös, államilag megrendelt alkotások, ügyes stréberek ügyes mûvei, régi arrivék biztos ön-ismétlései, s a bejáratnál, a földszinten, külön a hagyományos Rodin-szobor. Az öreg mester ezúttal egy nõi mellszobrot állított ki, nem nagy dolog, de érdekes. Az az érdekes benne, hogy ezért a kis mellszoborért, ha igaz az „on dit”, százezer frankot fizettek. Ábrázolja pedig e kis mellszobor a leggazdagabb oroszországi kaviárkereskedõnek, Eliseieff úrnak a feleségét. Beszélik, hogy Rodin, midõn Madame Eliseieffet meglátogatta, azért kért százezer frankot, hogy a nõ megijedjen. Az orosz sokmilliomos felesége nem ijedõs természetû, s a szobrot meg kellett csinálni.

(Ez az Eliseieff különben, mikor Monte-Carlóban lent jártam, csinált egy úri, jó viccet. Banketten ünnepeltette magát a Hôtel de Paris dísz-ebédlõjében egy galamblövõ délután után. S mikor az ünnepi tósztot mondták, hirtelen a nagy asztal közepérõl egy virágcsokorból hitelesen eleven, fehér galamb röpült föl. A következõ pillanatban valaki pisztollyal lõtt, s a galamb véresen lehullott az urak és a lelkes éljenek közé.)

Párizs megvénült, Párizs készül valamire s közben még mûvészileg se csinál semmit. Csak tárlatot, ostoba divatot, pletykát, heccet s mulatságot a milliomos tékozlók számára. Az elismert festõk, szobrászok s mások legalábbis pápai grófok s az „el nem ismertek” legalábbis pápai grófok lesznek.

Pesti Napló 1909. május 1.

Ady Endre