199. SÉTÁK EGY BOMBA KÖRÜL

Párizs, május 9.

[Saját tudósítónktól.] Párizsban, anno 1909, Mária hónapjának nyolcadik napján, délután négy órakor egy boldogtalan ember átkozza a sorsot és a civilizációt. Mellékes, hogy kicsoda, de sokkal szerencsésebb nála akármelyik francia, aki hajlandósága szerint a republikát, a szocializmust, avagy Clemenceau-t szidhatja. Mondjuk, az ember beteg, de végre mégis írni tud valamit, mert az írás volna a mestersége, s az írását szeretné elküldeni Budapestre, hogy koronákat kapjon érte. De holnap talán vagy egy óra múlva már csak léghajóra vagy postagalambra bízhatná a levelét: se posta, se villamos drót, se vasút. Egy táviratot akarnék küldeni haza, Magyarországra, mentsenek ki, szabadítsanak meg Párizstól, mennem kell, menni akarok. De a sürgönyt nem lehet föladni, s talán, ha már mehetnék is, indulhatnék, holnap nincs vonat és gyalogosan messze van Budapest.

Nem tudunk semmit, még béke is lehet, de ez órában, itt Párizsban, forradalmi a levegõ, s kiürültek az utcákra a kaszárnyák. Azok, akik készülõdnek a sztrájkra, apró cédulákat kapnak, melyek íme nem nagyon megnyugtatók: „egyelõre nem kell bántani a katonákat”. Hjha, ez Párizs, a forradalmak nagy, örök battériája, ahol még megnyugtatni is csak akként tudják az embert, hogy egyelõre becses fejét még cipelheti a teste tetején. Új és új, rendkívüli kiadásokat adnak ki a bulvár-lapok, nehogy még a legbátrabbakban is maradhasson egy kis bátorság. Egyik lap ma azt újságolta, hogy Vilmos császár alig várja a posta, vonat, telegráf és telefon sztrájkját. Mihelyest a sztrájk kitör, Franciaország megvakult és megsiketült, trarara-bumm, bevonul a német hadsereg.

*

Rendõrök, katonák a postahivatalok és pályaudvarok körül, tárgyalások, sötét tervek és világos üzengetések. Ahol a forradalom nem olyan otthonos, mint itt, ott az ember, a polgár, megbízhatna a mindenható hatalomban. De itt Párizsban barikádokat épít a játszó gyermek s a hatalom mindig el van készülve, hogy fölfordítják már csak azért, mert - hatalom. Párizs és Franciaország Württembergtõl vagy Poroszországtól éppen e kicsi különbséggel különbözött idõtlen idõk óta. A sváb ember a kapott ütés után kezd gondolkozni, hogy visszaüssön-e, a francia pedig mikor a gondolkozáshoz ért, régen - ütött. Határozottan idegbajos fajta, valószínûleg pusztuló fajta, de ki az ördög filozofál, mikor a nyaka körül pajzánkodik a kés. Hiszen megállapíthatnók, hogy valóban az állami alkalmazottaknál Franciaországban nincs osztály, mely a tõke-demokrácia nyomása alatt embertelenebbül szenvedne. Úgy fizetik õket, mint a Fáraók a gúlaépítõket, s közben elvárják, hogy õk legyenek a puritánság, hazafiasság és családi lelkiismeretesség õrei. Még Millerand is elvárná, hogy a francia hivatalnok adjon példát a nemes koplalásból s közben életet öt-tíz gyermeknek, hogy Franciaország ismét fölnépesedjék. Persze, hogy egy nem feudális országban, ahol „úri” tradíciók már nincsenek, s a kopott urat nem emelik hivatalnyeregbe, a hivatalnokok a munkások mellé állanak.

*

Sõt, Franciaországban éppen az elégedetlen polgári elemek viszik be a szocialista szindikátusokba a fölforgatás nem számoló taktikáját. Mióta, egy szerencsés elnevezés szerint a republikánizmus - foglalkozás lett, az igazi republikánusok kezdenek kijózanodni „Marianne”-ból, a köztársaságból. A francia szindikalista munkás nem bánná, ha egy Napóleon, vagy egy XIX. Lajos jönne. Azaz, neki teljesen mindegy volna, sõt esetleg remélhetné, hogy egy monarchia muszájból elõször is az õ legnagyobb ellenségével, a plutokráciával számolna le. Olyan szélsõséges, messzehaladt, de történelmi szerepû tömeg-érzések ezek, melyekrõl otthon, Magyarországon még sejtelme is csak kevés embernek van. Mindegy, mi, akaratlanul, már-már filozofálunk, holott holnap nem lesz levelünk, esetleg világításunk, borbélyunk, kiflink sem. Avagy még holnap lesz, de egy bizonyos: rettenetes rendszerváltozás készül itt, nagyobb dolog, mint egy fél-általános sztrájk. És negyven püspök füstöl ugyanez idõben szentelt tömjénnel Jeanne d’Arc ünnepén Orléans-ban. Most jöttek vissza Rómából, s tele vannak bizodalommal, s bizony talán megáldanák az anarchistákat, ha ezek kérnék az áldást. Ma, mikor nem tudjuk, hogy holnap nem lesz-e egy zsibbadt testrésze a világnak Franciaország, az Egyház és a reakció elevenebb, mint valaha. Csakhogy, csakhogy még ebbõl se lehetne jósolni, mert Franciaországban komolyan két vége van a botnak. Egyelõre átkozzuk, amit kiki átkozni szeret, én pedig postára teszem e levelet, s nem tudom harmadnapra, mint rendesen, vagy csak harmadhétre kapják meg Budapesten.

Pesti Napló 1909. május 16.

Ady Endre