200. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

I.

Jeanne d’Arc lobogója alatt

[Saját levelezõnktõl.] Orléans immár boldog szûzének kék-fehér lobogója alá húzódott e napokban Párizs, mialatt utcáin süvöltött május hideg szele. Fagyos május forradalmi sztrájkokkal, bóra és sirocco egyszerre, ezek a napok kritikus napok voltak, s még kritikusabb utódokat ígérnek. Egy bizonyos: ez a hirtelen, összebeszélés nélkül született Jeanne d’Arc-ünnep Párizs polgárságának üzenete volt. Mert a trikolór és kék-fehér lobogók mellett más, ravasz színû zászlók, szövetek, díszítések is voltak imitt-amott. És Jeanne d’Arc-kal egyszerre ünnepelte a royalista tábor orléans-i Fülöpöt is, akit már Jules Lemaitre is imád. Párizs a Jeanne d’Arc-ünneppel azt üzente a harmadik köztársaságnak, hogy tessék vigyázni egy kicsit. Párizs polgársága megelégelte - elhisszük neki - a sztrájkokat s a szindikalisták tréfás játékát a forradalomra töltött fegyverrel. „Tisztelt köztársaság - üzente Párizs -, vagy megvédsz bennünket nyugalmunkban, vagy pedig - éljen a király”. Jeanne d’Arc lobogója s Párizs Jeanne d’Arc-ünnepe tehát forradalom a forradalom ellen. Sok esztendõ óta nem voltak olyan bízók, olyan buzgók a francia király-pártiak, mint most, s furcsa meglepetést tartogathat esetleg a világ számára ez a most már végleg hisztériás Franciaország.

II.

Párizs és húszezer néhai ló

Nyolc esztendõ alatt húszezerrel fogyatkozott meg Párizs nem kis múltú, szerepû és érdemû ló-lakosságának a száma. Az automobil vette üldözõbe persze õket, s szegény lovak - részben honfitársaink, mert Párizsban sok a magyar ló - rohantak a lómészárszékre. Sokan már látják, siratják földi életünk e régi, hûséges társának, a lónak biztosra vett kivégzését. Mások viszont azt hiszik, hogyha a gõzmozdonyt kibírta, ki fogja bírni az automobilt is a ló. Elveszti néhány szerepkörét, s keres és kap újabbakat. Komoly veszedelme csak egy van a lónak: az emberi gyomor, mely olyan sok mindent képes bevenni a mi szép civilizációnkban. Mindenesetre érdekes, hogy humánus századunkban még a ló is kaphat elégiákat, s nekem pompás dolgot juttat eszembe. Nem az enyém, egy elmés francia krónikásé, ki az állatvédõket akarta kicsúfolni. Beszélgetést folytatott ez az úr egy konflis-lóval, s elmondta neki, hogy milyen nemes a mai ember, s mennyi szeretettel van a ló iránt is. Mikor búcsúztak, a krónikázó túri ember így búcsúzkodott el a lótól:

- Köszönöm a bizalmát, érdekes közléseit, Isten önnel, Monsieur.

- Látja - szólt utána mélabúsan a ló -, ilyen az önök alapossága és jóindulata. Itt beszélgetett velem egy óra hosszat s még azt se tudja, hogy nem Monsieur, hanem - Madame vagyok.

III.

Franciaország fõúri diplomatái

Franciaország köztársaság, de még önmaga is csak gyakori megbánásokkal az, s ha valaki gróf és pénze is van, Franciaországban sem kell azt szégyellnie. Valami babonás hagyományból s kitûnõnek képzelt taktikából a hivatalos Franciaországból azonban csak a külügyminisztérium maradt barátságos a volt-nincs fõúri rendhez. Monarchikus hatalmaknál elõszeretettel helyezett el hercegeket, márkikat grófokat, vikomtokat a köztársaság. És most hirtelen derûs égbõl lecsapott a villám a harmadik köztársaság mágnás-diplomatáira. A külügyminisztérium rájött arra, hogy a nagy címû diplomatái közül csak kevesen viselik joggal a címet. Ez furcsa, mert Franciaországban bírósági döntés szerint az se követ el bûnt, aki magát Franciaország királyának címezi. S mégis most a külügyminisztériumban levéltári tudósok sorra vették a francia diplomatákat, s úgy hírlik, hogy negyven és egynéhány nagy címû francia diplomatából aligha tíznek lesz joga a régi címet viselni. Sokan csúfolják a köztársaságot, hogy ilyenformán kvázi értékkel ruházza föl az értéktelen címeket. A külügyminisztériumban válaszolhatnák, ha akarnák, joggal: hogy ez így helyes. Míg grófok vannak másutt a világon, miért legyenek éppen a franciák - a talmik?

Pesti Napló 1909. május 23.

Ady Endre