203. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

Párizs, május 30.

I.

A halottak kényeskednek

[Saját tudósítónktól] Mikor Zola hamvait mégiscsak elhelyezték a „hálás haza” Panthéonába, elkezdett forogni a sírjában elõször is Lannes maréchal. Ugyanaz a Montebello herceg, aki halálos sebet kapott az esslingi csatában, s akinek családja ma nagy família. A Montebellók tiltakoztak, hogy az õ nagy õsük egy Zolával porladjon egy fedél alatt, és egy ugyanazon Panthéonban. Persze, azt válaszolták nagyon helyesen a Montebellóknak, hogy Lannes tábornok Franciaországé és a forradalomé. A forradalomnak és Napóleonnak köszönheti az illusztris Montebello-család, hogy takács-sorból kiemelkedhetett egy õsük. Ne tessék tehát nekik kényeskedni halott õsük helyett, akinek mindent köszönhetnek, s aki helyett senkinek sincs joga kényeskedni. Most Victor Hugo tisztelõi kérik, hogy a francia költõ-Jupitert elvihessék Zola mellõl - egy igazi temetõbe. Mert Hugo is arisztokrata volt, nemcsak költõ-király, de Franciaország pairje, ki Zola, sõt Rousseau mellett sem pihenhet. Így kényeskednek a halottak, azaz a halottak nevében az élõk, s valószínûleg lesz egy kis sikerük. Híre jár, hogy Lannes maréchal, Hugo és Rousseau hamvait a kriptából elõkelõbb helyre, a kupola alá helyezik. Tehát lesznek elsõ osztályú halhatatlanok és második osztályúak a „hálás haza” jóvoltából. S ha öt év múlva Zola tisztelõi kérik az elsõ osztályú helyet, mi lesz akkor, pláne, ha meg is kapják?

II.

Specialistának kell lenni

Régi, modern igazságnak is régi igazság, hogy a társadalom, amint egyre jobban komplikálódik, egyre jobban a specialistáké a siker. Párizsban mostanában sok mulatságos példát hoznak föl erre, többek között egy híres festõét is, aki juhokat festett. Ez a festõ gondolt egyszer merészet és nagyot, s megcsinálta legszebb állat-portréját, de a modell ezúttal disznó volt. S õ, akinek a juhképeit ezrekkel fizették, elkapkodták, e pillanattól fogva tehetségtelen, elaggott senki volt. Nem szabad gazdag életmûködést merészelni, mert az emberek nem tûrik el, hogy valaki sokfélét tudjon. Anatole France hiába írná a legjobb drámákat, nem hinnék el neki, hogy ez az õ zsenijének természetes virágzása. Mindennek megvannak a maga specialistái, s a specialisták elvárják, hogy mások másban legyenek specialisták. Hiszen annyi a választék: valaki azt választja hivatásul, hogy a péksütemények mai formája ellen küzd. Egy kis életre megél vele, akárcsak, ha valaki halotthamvasztást kíván, Dalmácia visszacsatolását követeli vagy a zálogházi közvetítõk ellen küzd. Csak a modern társadalom komplikált, az élet nem az, s az élet csupán a - specialistákat pártfogolja.

III.

Irigy népség a poéta-népség

Egy párizsi lap (háromezernél több válasz érkezett egy olyan kérdésre, mely másutt három embert sem érdekel) megkérdezte az olvasóit, melyik a legszebb francia vers-sor. Elõször is bebizonyult, hogy szinte fokozhatatlanul gazdag a francia poézis, másodszor, hogy csakugyan irigy népség a poéta-népség. Franciaország majdnem mindegyik poétája sietett válaszolni s egyetlenegy se akadt, aki élõ poéta verssorát mondta volna legszebbnek. Ilyen bátrak csak a nem-poéta válaszolók voltak, a poétáknak szerénységük tiltotta, hogy élõkre szavazzanak. Tehát, Ronsard, Villon, Lamartine, Hugo, Baudelaire, Verlaine, Samain, Leconte de Lisle, mindenki, csak az nem, aki él. S talán igazuk van az irigy poétáknak, s annak leginkább, aki Ronsard e versére szavazott: meurs, galant, c’est assez bu. Halj meg, ha eleget ittál, akárki is légy, s akármibõl ittad tele magad. Fõképpen pedig halj meg, poéta, ha mások bántásából, irigységébõl és a szenvedésbõl elegendõ poharat hajtottál föl.

IV.

Nagy író a vidéken

Megtörtént: Anatole France fölolvasó-körútra indult nem Franciaországba, de Dél-Amerikába. Argentínában tart fölolvasásokat most Rabelais-ról, akit õ különösen imád, s talán irigyel is. És mikor hajója kikötött, sok ezer ember várta, a polgármester üdvözölte, zenekar játszott, fáklyák lobogtak. Így fogadták, fogadhatták Victor Hugót valamikor Amiens-ben vagy Lisznyay Kálmánt Jászfényszarun. A világ tágul, s a nagyok az úgynevezett nagy emberek, egyre messzebbrõl lesznek olyan nagyok, amilyenek. Szerencsére nemcsak Nagyvárad lelkesedik az irodalomért, de tengereken túl, messze-messze új, naiv bárányai születnek az intellektuális kultúrának. Milyen szép lesz, ha száz év múlva a nagy magyar költõket, az új Endrõdiket, Szabolcskákat a szamojédok és vogulok, rokonaink, akik már akkor olvasni fognak tudni, fáklyásmenettel várják, fogadják.

Pesti Napló 1909. június 1.

Ady Endre