213. FERRER ÉS A LEGENDA

Új forradalmak, új rajongások, új vandalizmusok, szérumok, melyek legyõzik a halált, a megtalált északi sark, elsüllyedt világnézletek, repülõ emberek, szörnyû gép-puskák. És ez nem minden, órákig sorolhatnók, darálhatnók a korszak szenzációit, melyben élünk, s melynél jobban eddig még soha el nem kényeztette embergyermekeit egyetlen korszak sem. Mindenbõl részesedünk látványosan és gazdagon, amibõl öt-hat ezer év óta az ember részesedett, s ízét, elõjátékát kapjuk annak is, ami öt-hat ezer éven belül jöhet és jönni fog. Hogy mennyire elkényeztet bennünket ez a korszak, véresül szépen szimbolizálja a szegény Francisco Ferrer halála s egy legendának szemeink elõtt születése. Valamikor legalább két-háromszáz év, sok emberöltõ kellett egy legenda elõállásához, de mi, ma élõk, bevittük a mûkertészet csodatévõ tudományát a szellemi és értelmi dolgok kertjébe is. Mész-vegyülettel preparált talajból tizenöt perc alatt kizöldítjük a salátamagot, gyorsítjuk a rózsabimbó kipattanását, s úgy bánunk a természettel, mintha már a mi automata-játékszerünk volna.

Spanyolországban megöltek szent és hivatalos szertartással egy embert, aki éppen, mert újító és lázadó ember volt, nagyon-nagyon régi ember-típus, nem új, nem izgató és nem különös. Az a jó Isten, akinek kegyelmébõl uralkodik Alfonz király, s újra ölik egymást spanyolok és mórok, s akinek kegyelmébõl még sok és furcsább dolog is történik e földi téreken, a megmondhatója, hány Ferrer élt már s hány Ferrert öltek meg már. Nem hisszük, hogy a Halál kellemes legyen akárkinek is, aki az Élet szerelmétõl bódítva az Életet javítani akarja, s a régi-módi ódaköltõknek engedjük át a gyönyörködést az úgynevezett eszmebajnokok mártírságában. De minden régi igaz: igaz is egy kicsit, s ne tagadjuk, hogy mindnyájunknak hasznunk van, akik nyugtalanok, tisztaságra, jóságra s szépséges újulásra vágyók, a Ferrer halálából. Megölték a vallás, a haza, a mai rend nevében, s amire más halottnak máskor sokáig kellett várni, neki már megadatott. Biztos, hogy neki többet ért volna, ha a halottnak jutott nagyszerû dicsõségek helyett élni hagyják, míg élni tudott volna. De õt megölték, neki már mindegy, s mi nekünk az õ példája gyönyörû jóslás arra, hogy ezután már nemcsak a hóhér dolgozik gyorsan, de az az új géniusz is, mely az egy civilizációjú emberiségé. Micsoda perspektívák: a parlamentek, a népgyûlések lármáznak, de ez már ma is majdnem komédia és semmi, mert már jelentkezik az új parlament. Az új parlament az egyenlõ kultúrájú és szándékú emberek lelkeinek összessége s eszközei: toll, ceruza, ecset s mindenek fölött valami összességes, rejtelmes érzés. Egyszerre szisszenünk vagy mosolygunk össze minden világrészben százezren, s ez a százezer sokkal több, mint néhány uralkodó, hatezer év óta nem változott, millió úr-szolga. Az „Assiette au Beurre” például külön-lapot, külön számot küldött szét Ferrer haláláról, egy történelmi fejezetet Spanyolország históriájából ebbõl a mi zagyva, de pazar korszakunkból s az emberi szolidaritás történetébõl. Ezek a véres, vörös, dühös rajzok és ötven más újság rokondühei, bosszuló rajzai már legendahõst tudtak csinálni Ferrerbõl magukban is. S egy legenda-hõs, akit tiszta, munkálkodó hitéért mészároltak le, örök életû és örök veszedelem azoknak, akikért s amikért megölték. És a sokezer hírlap sokezer cikke és a sok születõ rém-dráma és a sok, többnyire rossz vers s a töprengõ elmék izzadt, de becsületes elmélkedései micsoda anyagot adnak a most már meggyorsult tempójú változásnak. Szép az élet, szebb dicsõség nélkül élni, mint nagyszerût halni (Ferrer szerette az életet s a nõket kiváltképpen), de, ha csúnya és ócska dolog is kimondani: szép halál volt az övé. És mi láttuk néhány nap alatt, mint robog elõre az idõ, milyen gyorsan születik ma már eposz és legenda, s milyen gazdag látnivalókban ez a mi korszakunk.

NY 1909. november 1.

Ady Endre