214. FÉLELEM ÉS ÍRÁS[2]

Félek, tehát vagyok, félek, mert jaj, élet adatott nekem, s olyan nagyon tudok félni, hogy félek e félelem bevallásától is. Akik engem töprengés, kínlódás, belsõ viták nélkül elfogadnak vagy pláne azok, akik szeretnek, rámfogták a bátorságot. Mintha lehetné bátor valaki, aki él, még ha virág módjára él is s nem emberként, szegény, agyát-játszató emberként? Nem a boldogság a legnagyobb és legkoldusabb emberi hazugság, a legfájóbb kitalálás. A bátorság ez, az én bátorságom is, minden elevennek a bátorsága, amely nincs, mert ez a bátorság nem lehetséges. És itt vagyok, hogy beszéljek a félelemrõl, mint a legnagyobb erõrõl, mely valahányunk életének ereje és titka. És itt vagyok, hogy az irodalmi bátorság legendáját megtépjem, s rekedt próbaharsogással kikiáltsam: a legemberebb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem haltam még meg, így emlékezem, és így vagyok. És nem bátorság az, amely engem útra, minden utamra indított, hanem mert félek és mert sok okom van félni. Mindig féltem, és csak erre vagyok egy csöppet büszke, hogy mindig féltem, tehát az elõkelõbb emberfajtával lehetek atyafiságban. Féltem a közeli temetõtõl gyermekkorom falujában, s a házhíjának ajtaján mindig láttam a sötétben fehér, halott árnyékrokonaimat besuhanni. Négy évvel volt fiatalabb az öcsém, s õ kacagta le elõttem elõször a félelmet, talán azóta senki úgy. Azóta õ is megtanult félni, mert Homérosz is [f]élt, Hérosztratész, Titusz, Cola Rienzi, Shakespeare, Ibsen és Maeterlinck. Mindenki félt, aki az életbõl kénytelen volt kivenni a részét, és én szívesen adom át magam a nevetségnek, hogy talán attól féltem és félek legjobban, amit tudok.

*

Valamit tudok, ez már szinte bizonyos, valamit tudok, amit ma kevés ember tud: szomorú és félelmetes állapot ez. Óh, gondolják el, van egy ember, aki nagyon-nagyon érzi az életet, errõl néha néha szép vallomásokat tud tenni. És ez az ember ezzel él, ezt csinálja, ebbõl kell, hogy csináljon valamit, ez az élete, sõt ebbõl él meg. Valakit gondoljanak, aki kénytelen büszkél­kedni olyan sajátjaival, amiket mai emberi civilizációnk méltán taksál kevésre. Valaki azt ápolja és fitogtatja magában, mellyel okos, mai polgári lény föltétlenül orvoshoz szalad, hogy kigyógyíttassa, ha lehet. Csúnya-sokat éltem, de milyen nehezen határoztam el például magamat arra, hogy verseket írok. Pedig ezt tudom, s ha nem volna babonás hitem és vallásom a félelem, gõgösködnék e tudásommal. De félek s hogy itt, errõl beszélek, ez is félelem: látni akarom, mint látják fázva mások e fázó félelmet. Nagyon irgalmas, néhány jó barátom diákkoromtól mostanig azt állították, értelmem van, logikám van, sõt újabban, hogy tudok is. Milyen szent, jogos törvény a félelem, mutatja az, hogy én lettem az érthetetlenség magyar mókusp[a]rádéja. És óh, bár csak evvel nyélbe lett volna ütve az, amit rólam tudni kell vagy tudni lehet. De mióta - üzletileg szólván - akcióban vagyok, van egy még halálosabb félelmem: megértenek. Harminckét éves az ember, nem szereti Horatiust s az udvari költõket és hozzászokott, hogy a jó költõ megdöglik, mielõtt sokan vették volna észre. És ekkor azt látja, hogy észreveszik, pláne Magyarországon példátlanul ütik, kiabálják, simogatják, látják. Meg kell ijedni, s én vajmi sokszor azt hiszem mostanában, hogy szélhámos vagyok, már majdnem siker-ember.

*

Más is a helyemben mivel vigasztalná magát, mint hogy azok sem értik, akik értik? Én is ezt teszem, mert nagy félelmemben legkevésbé a banalitásoktól félek. Azután filozofálok is, mert ez sem rossz szokás és szintén eléggé banális. Elgondolom, hogy ez a világ már nem is léteznék, ha mindig elõdeinket másolnók, s nem volnának kivételek is. Elgondolom, hogy mennyivel jobb volna régi fajú emberek régi módján érezni, és így vallani. Igazán irigylem azokat, akik az újítók bátorságával együgyûek és ócskák, mert talán nekik van igazuk. És talán szebb hivatás sokféle látástól, hallástól és olvasástól el nem rontott emberek lelke szaván szavalni, mint új lelkek új szavaival. A becsületes, tehát nagyon gyáva ember megindult érzéseivel, õszintén hajtok lobogót azok elõtt, akik régiek és egyhangúak. De, de elgondolom azt is néha, hogy nem okvetlenül silányság jele az, hogy én rólam tudnak Magyarországon. Tudnak, tudnak, ahogyan akárkirõl, de kissé nyugtalankodóan, és ez a fõ.

*

Az már szinte biztos, hogy nem vagyok egyszerûen poéta, akinek úgy illenék elpusztulnia, mint Reviczky Gyulának. Sõt, a mesterségemet lenézem, jelentkezéseimtõl jelentkezéseim közben már félve-félek. Afféle magyarnak látom magam, akit Katona József kifelejtett az összeesküvés nagy jelenetébõl. Egy ember, egy magyar, aki italosan bólintgat, némán, néhány száz évig, amíg magyarságról, sorstragédiáról diskurálnak éberebb társai. De végül fölkapja - ideje is volt - a fejét, s mond valamit, ami magyar és egy kicsit a dologra tartozik. Félve mondja, erõsen mondja, néha szinte-szinte tudatlanul, de magyar, amit mond, és nem is olyan haszontalan. Az a megtisztelés ért, hogy én nem csupán magamért vagyok itt, de a „Nyugat” címû lap bizalmából is. Sorra nevezném, dicsérném azokat, akik ezt a lapot megcsinálták, ha föl volnék hatalmazva arra, hogy mások számlájára is ízetlenkedjek. Így csak annyit tehetek, hogy lássam azokat, akiknek több a hitük, kevesebb a félelmük, s akik engem talán szeretnek is. Amit õk csinálnak, az már nem az én félelmetes csinálmányaim közül való, s ha õk hisznek egy kicsit bennem, ez kárpótol azért, hogy én nehezen hiszek. Az már régen nem az én gondolatom csupán, hogy próbáljuk olvasgatni a jövendõ irodalomtörténelmet. Magam számára azonban van egy félelemcsitító véleményem: engem nem lehet majd elítélni. Mert nem volt bátorságom, mert kevés volt az örömem és hitem, s mert másoktól várom életem megérlelését. A „Nyugat” már nem az én ügyem, habár a „Nyugat” rögtön jött s magáévá tette az én ügyemet. A „Nyugat” biztosan jobban és sokaságosabban reménykedik bennem, mint én mertem reménykedni legreménykedõbb koromban. Hiába, itt van valami, ami már majdnem transzcendentális: egy csoportnak igaza lehet ott, ahol egy embernek nincs.

*

Pereant, qui ante nos nostra dixerunt, és ez se utolsó az én félelmeim között. Én se volnék, s nem is vagyok jobb: igenis vesszenek, akik elmondták elõlünk a mi mondanivalóinkat. Azoktól félek legjobban, akik magukban ezt mondják: ezt is elírta elõlünk a gazember. Petõfi gyûlölte Shakespeare-t ezért, s kicsi, szegény, de lángoló emberek hogyne éreznék az effajta gyûlöletet? Minden ember nagy, közölni való titkokkal érkezik, s nem mindenki lelheti meg magát és a szavát. Ebben a nem vidám és nem nagyon reménységes országban folytonosan olyas valamik történnek, amik a legszebb teóriákat agyonütik. Már-már magunk is azt hittük, hogy halódók vagyunk, s íme kezdjük a világot pofozni az élés legváratlanabb s legszebb manifesztációival. Kezd olyan erõs intellektuális kultúránk lenni, hogy igazán meg kell ijednünk tõle s igazunk van, ha megijedünk. Sokat töprengtem, hogy groteszk leszek-e, ha a „Nyugat” ügyét s mindazt, ami a „Nyugat”-tal egyetértve, egyidõben, egyfelé történik, összehasonlítom a gárdisták megszentelt legendájával s ennek folytatásával. Sõt, ha tovább megyek s látom, meglátom az új, az új formájú Széchenyit, Kazinczyt, Csokonait és a többit: itt vannak. Nagy szerencse, hogy ezt nem kénytelen elhinni senki se, de nagy szerencse, hogy nagyon nagy dolgok történnek itt, amelyek szerencsére, a jövendõ tanároknak adnak csak majd nagy dolgot.

*

Van, mert minden dologhoz van köze, van köze e dologhoz a Halálnak is. Sokat beszélgetek vele, jó verstéma, de nem vágódok hasra elõtte, nem becsülöm túl sokra. Valószínû, hogy kerülget, nem félek tõle, de nem felejtem el, hogy tényleg olyan valaki, akivel le kell számolnom. Mert kívánom, mert keresem, akarom szemtõl-szembe látni azokat, akiket az én személyem, mivoltom érdekel: ez a Halál. Mert jobban félek, mint valaha, tele vagyok megbocsátással, mert szeretnék igazolni valamit, mert szeretném elidegeníteni a barátaimat s meghódítani az ellenségeimet, ha bármilyen senkik is: ez is a Halál. Ne így legyen, de legyen így, ha muszáj, s haljunk meg, ami pláne muszáj. De legyen és maradjon szép az a kis földrajzi területre szorított kultúra, mely egyelõre csak bennünk, pár száz emberben van, ha van. És legyen belõle - magyar tósztot mondok - ha úgy tetszik a szeszélyek és kedvek úristenének szép úri hely, mely úgy fogja adni a ma hivalkodó kultúrvilágnak a lelki nagyszerûségeket, mint a régi magyar úr, aki boros nyállal ragasztotta a füstös cigány homlokára az ezres bankót.

NY 1909. november 1.

Ady Endre