215. GYULAI PÁL

Sokáig maradt itt velünk erdélyi vitéz Gyulai Pál, de az a csodálatos, hogy még tovább nem maradt itt, holott harcos idõket élünk. Hiszen õ már nem harcolt, s az emberi gyarlóságok gyarlósága, az öregség elbánt vele, de már csak az is, hogy Gyulai Pál még itt van, sokat jelentett. Jelentette, hogy kell még irodalom, s jelentette, hogy Gyulai Pál, ha meg lehetne fejelni az embereket, azokkal tartana, akik véresül komolyan és becsületesen szolgálják az irodalmat. Velem Gyulai Pál láttatta be, hogy az új, igaz magyar íróknak egyik szörnyû szerencsétlenségük, hogy közéjük s a régibb, nemes írónemzedék közé tolakodott egy jövevény, erõtlen, álhazafias korszak, nemzedék és gárda. Valóban kijátszott az élet akkor is engem, mikor már csak a nagyon öreg Gyulai Pált láthattam meg, aki kedvesen elbeszélt velem, fölvillant fénnyel és elmével, de egy-két hónap múlva aranyos dörmögéssel elfeledte, sõt tagadta az egész ügyet. Erdélyiségének voltáról, törvényérõl, erejérõl, szívósságáról, missziójáról már majdnem babonásan különöseket és szépeket hiszek. S e babonát tovább szõve vigasztalom magam az õ ravatalánál: ha meghalt, bizonyosan azért tette, mert már egy kicsit rendbejövendõknek látta a dolgokat.

FM 1909. november 10.

Ady Endre

FÜGGELÉK

(Kétes hitelû szövegek)