3. POÉTA ÉS PUBLIKUM[3]

Hogy Budapest publikumát meg merjem invitálni, s láttassam magamat, akin nincs semmi látnivaló, s hallattassam, aki bölcsõbeli sírása óta rekedt és a hangtalannál hitványabb hangú, soha, de sohase hittem. Életem is úgy indult, hogy Budapest ki fog maradni belõle, rejtõzködés, keserves, tragikus elnémulás s bujkálás önmagam és mások elõl lesz ez az élet, melyet akkor rövidebbnek jósoltam. Az a Valaki azonban, aki nagyon titkos és nagyon nagy úr, s akinek akaratából kaptunk valamennyien meghívást az Élet címû mulatsághoz, mely hazárdabb, érdekesebb és furcsább, mint egy Ady-este, mást határozott. Holott én erõsen, a gyávaság legnagyobb erejével, olykor majdnem hisztériásan opponáltam, és még ma is, hacsak lehet és bírom, messze-messze hurcolom el és tartom magam Budapesttõl s környékétõl, vagyis Magyarországtól. Magamat érezni és a világot és az én szerencsétlen, de nem unalmas magyar sorsomat, és élni az én nem vigasságos életemet ma is még csak távolról tudom. Alapjában nem olyan valakinek születtem, aki tud jelen lenni, mert gyáva vagyok, s mert megrémít már csupán az is, hogy mennyi más ember is van még, s ezeknek mindegyike egy-egy határtalan gõgû, földi Isten. Egy megfordított Victor Hugonak merhetném most magam talán úgy alkalmilag elkeresztelni, egy megfordított Hugonak, aki oroszlánt lát minden más emberben, mindenki másban, aki emberként él, mozog. Nagyon jól tudom, s még okosabban érzem, hogy mihelyst valaki jelen van, rögtön útban is van, s nekem riasztó a gondolat, hogy egy olyan társadalomban különösen, mely szegénysége miatt is kannibálibb másnál, útjában állhatok bárkinek. Victor Hugo egy barátjával az állatkertben kocsizott, s amikor sétásan haladó, persze hogy elegáns kocsijuk az oroszlánok rácsai elõtt haladt el, elnémultak az elõbb gõgösen hangos s az állattanban is királyi jelzõjû bestiák, hirtelen elhallgattak. A Victor Hugo barátja görög, sõt bizánci lelkû ember lévén, tudta, mit jelent ez: a királyok királyának meghódoltak még az állatok királyai is, és Hugo-Jupiter kegyes mosollyal nézett a hódoló oroszlánokra. Mióta én megszólaltam, szegény, megfordított Victor Hugo, mindenki oroszlán lett e szép hazában, félelmes torokkal üdvözöl, s igazán csoda, hogy mikor az egész világ oroszlán, miért hallatom én még mindig az én szepegõ, rekedt szavamat? Ehhez nyilván köze van Budapestnek, sõt ez majdnem egészen Budapest felelõssége, s ha sok szomorúbb és fontosabb oka is volt, nem utolsó oka e mai estének, hogy bûntársaimmal akartam szemben állni. S az én bûntársaim között, kik részben megjelentek itt az én vakmerõ meghívásomra, nem azok a legkriminálisabbak, akik kevesen, velem voltak a már Ady-ügynek nevezhetõ, kétségbeesett kezdésû pör legelején. Nem is azok, akiket késõbb divat, hecc, félreértés, majmolás, megtérés, lárma, furcsaság, zavar, csõdület, verekedés felém vagy körém vezetett, s nem is azok, akik egyszerûen kíváncsiak és ártatlanok. Egy szinte hat esztendõs hajszába, egészségem és életem földúlásába, szegény nevem méltatlanul ismertté hurcolásába, minden Ady-versbe, mely lármás, feltûnõ és rossz, nagyon is tudatos ellenségeim kényszerítettek. Most õk viseljék, õk a rossz taktikusok, õk viseljék rossz hadviselõ bûneik terhét, mikor a már-már agyonûzött ember õ általuk ott tart, hogy meg meri hívni mindazokat, akik róla tudnak. Budapest, melyet ki akartam kerülni, s melybe Párizson át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégiscsak Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amibõl lehet valami, s amire lehet emeleteket rakni, végsõ földûlésemben megtámasztott. Ez: úgynevezett erkölcsi diadal, mert én póz nélkül, orvosok nélkül és ravaszkodások nélkül is tudom, hogy nagyon-nagyon hamar el fogok menni nemcsak Budapestrõl, de arról a planétáról is, melynek egyik szép és gyarló, emberi szállása Budapest. Ha ez csupán csak neuraszténiás érzés vagy képzelõdés, akkor se jó, s én egy ellenségemnek, sõt egy barátomnak se kívánom, de valamire mégis jó. Hogy én elõször és talán utoljára hálásan hajoljak meg azok elõtt, akik szeretnek, olvasnak, tartanak, s azok elõtt, akik meggyõzõdés nélkül is elfogadnak, s fõképpen azok elõtt, akik meggyõzõdéssel utálnak, elhallgatnak, vagy csattanóan pofoznak. S ez a becsületes és talán orvosilag is igazolható sejtésem, hogy úgyse látjuk többé egymást, mentsen ki legelõször is a vakmerõségemért, hogy én Önöket ide hívtam, hogy én Önökhöz szólni merek. Mert tudniillik: itt Budapesten egy Roda-Rodának is szabad volt publikumot összecsalatni, itt Morris Rosenfeld is pódiumról gyönyörködhetett a maga budapesti publikumában, én azonban némely irodalmi erkölcsbírák szerint korteskedem, ha szemtõl szemben állok a magam közönségével. Sõt: nagyobbat vétkezem, meggyalázok egy olyan isteni mesterséget, mint a poétaság, meggyalázom a letûnt legnagyobbak emlékét Lessingtõl Kiss Józsefig. Hanem a poéta-mesterség isteniségével, gyönyörûségeivel éppen tele vagyok, torkig vagyok, s jaj volna nékem, ha csakugyan úgy volna, hogy poéta vagyok, s ezzel vége. Nem, nem, s úgy gondolom, s ez az egy éltet, valaki és valami más is volnék, s ha egyéb nem, de emberi és kiváltképpen magyar értelmek és avult értelmi gazdaságok nyugtalanítója, gyújtogatója. Ez már több, ez már jobb, hivatásnak is, mesterségnek is, mint egyszerûen csak nagyon rossz vagy nagyon dicsõ költõnek lenni, s e komoly, polgári és - Magyarországról lévén szó - fõúri felfogás szerint: egyforma állapotból levonni a konklúziókat. És most mondom meg, amit e szó-szósz csak leönt és formásít: ez a forradalmak híján szûkölködõ, boldogtalan ország csókoljon kezet mindenféle forradalom forralójának. Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon s ennek a földterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a teljességes Élet. S ma, mikor a forradalmár, fölséges Petõfi lényének meghamisítására összeállanak bigott mágnás-nõstények, beérkezett nagy írók, rabszolgatartók és diakónusok, zsidók és keresztyének: már azért is érdemes felolvasó estét tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élõszóval is mondja meg: hohó. És ez a legfõbb, ez talán a minden: mikor megrekedt volt itt szinte minden, bátortalan bátorsággal, de ezreket föl­szabadítva talán véletlenül, sõt biztosan véletlenül, de én voltam, aki megszólalt. Bánom is én: értik-e verseimet, vagy sem, úgyis rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy dolog az, hogy vagy én voltam a nyugtalanság hozója, vagy ami tudományosabb: énáltalam hörgött föl manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság. Ami a pálmákat illeti, sok igaz, nagy, jobb, érdemesebb csak-költõ él itt Magyarországon, s nem akarok magamnak mûvészeket illetõ pálmákat adatni, valamiként politizálni sem politizálok már jó idõ óta. Próbáltam az lenni, amire a tapasztalatom s hitem szerint kérlelhetetlen sors kiszemelt: ember, aki a mások szükséges, véres ösztönzésébe belehal, s aki, ha a halála hamar és jól sikerül, igazán nem bánja, hogy az úgynevezett utókor mit fog vele mívelni. Óh, én tudom jól, hogy ma még, titokban üzletembereknek is elsõrendû költõk, kifelé kénytelenek az éhenhaló s csak a halhatatlanság hitével vigasztalódó nagy poéta-slemilek maszkjában járni. Tudom azt is, hogy tõlem legalábbis illetlenség éhen nem halni, s nem tenni magamat szépen érdemessé egy utcára, mint például Reviczky Gyula. De mikor Blériot-ék röpülnek, úgy gondoltam, hogy afféle csoda is megtörténhetik, hogy valaki követelje a halála után jöhetõ summák kamatjainak némi kielõlegezését. Végre is én nem tehetek róla, hogy még nem haltam meg, s látszólag borzasztóan elevenül élek, s hogy ehhez az éléshez piszkos mellékletek, sõt feltételek, például garasok kellenek, s hogy dicsõ társadalmi berendezkedésünk szerint minden garast, melyet kiharcoltunk, más elõl raboltunk el. Sok-sok enyhítõ körülményem volna, de elsorolni unalmas, hanem egyetlenegyet még mégis elmondok: sajnálatos becsületességgel éltem és írtam a verseimet, a legrosszabbakat is. A Nyugat címû lap, mely végtelenül sok elnézéssel, szinte már engem is megdöbbentõ jósággal vállalt magáénak, tanúskodhatik, hogy gazdag ember-gyarlóságaim lehullanak rólam, amikor azért veszek ceruzát a kezembe, hogy valljak, írjak, különösen pedig, hogy verset írjak. Ismétlem: más dolog, más kérdés, mik ezek a versek, kikhez, kikért, mennyi élet-tartóssággal íródnak, de élet-darabok, de mindegyik egy-egy lépésnyi közeledés a Halálhoz. És még az is csak az én gyötrelmem és bántásom, ha igazságtalanul divatba jöttem, ha név vagyok, mert ártani nem ártok vele még az irodalomnak se, mely nem tartja irodalomnak, amit én csinálok. Végre az még Szabolcska Mihálynak sem árt, ha néha önmaguk lelkéhez tudtam eljuttatni, ha bátorságot adhattam néha bátortalanoknak, már nem vagyok nagyon bûnös.

*

Eredetileg azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak, s megpróbálom magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most már csak annyit kérek: ne ijedjenek meg Önök még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt õt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény mindnyájunkkal rendelkezõ Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket. A jó Csönd herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom, s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék, s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rám feküdjön. A Halál automobilján rokona a fekete zongorának, s valóban azt vallom és írom ma is, hogy legalább automobil-tempóban kell élnünk, éreznünk és tennünk, hogy az élet juttathasson egy kis mámort és egy kis vigasztalást. Nem lesz több magyarázat, ezt a három versmagyarázatot is feledjék el, s a többi, amit mondtam Önöknek, prózába kényszerített vers, tehát - szintén megbocsátható.

HSz 1910. január-február

Ady Endre