10. AZ IRODALOM DIVATJA

[Párizsi levél]

Jámbor halandók azt hihetnék, hogy csak Magyarországon s itt is csak különös okokból jött most divatba az irodalom, ha Párizs nem volna. Azonban itt van Párizs, és igazolja, hogy Magyarországon az irodalom-divat nem hivalkodás, de szimptómája egy nagy, világraszólóan nagy epidémiának. Valahányszor társadalmak és emberek összezavarodtak, s kifáradtak ezer politikai tanácsban, s megutálták az elvtelen cselekvés hõseit, a fórum-embereket: „jövel irodalom” volt a jelszó. Az irodalom kedves mulatás és narkózis azok számára is, akiknek semmi közük hozzá, s megérjük még hamarosan, hogy Amerika az éjszaki, lesz a legirodalmibb társadalom. Már Argentínában hónapokig hallgatták és ünnepelték Anatole France-ot, annak a Franciaországnak nagy íróját, melynek minden bukott fórum-embere is az irodalomhoz menekül mostanában. Itt valami törvény lappang, e kérdés alján, de ezt a törvényt úgyis bajos volna kiásni és megtisztítani, jobb hát fölötte és körülötte sétálni.

Németország akkor volt a filozófusok és költõk országa igazán, mikor politikailag a leg­kétségbeesettebb volt a sorsa. Nem szóról szóra, de manapság ez a történet látszik ismétlõdni nagyon sok nemzet-társadalomban, majdnem mindenütt.

Az irodalom, amely eddig három-négy újság-szögletben kapott hitvány vackot Francia­országban, egy-két év óta üzletileg is hasznos rovatává vált majdnem minden egyes lapnak. Talán a fizetett reklámok érája nem múlt el egészen, de már szállást ajánlgatnak a legüzletibb hírlap-szállodákban is, ingyen szállást, az irodalomnak. Amin Párizs régen túlesett, s amit régen elfelejtett, s amin Berlin most készül túlesni: Párizs kezdi még színházaitól is számonkérni az irodalmat. Párizsban megint meghalt a külön, speciális színház-irodalomról szóló, kétes tudomány, mely már Budapesten is kezdi felütni újféle pápaszemes fejét.

Kezdenek sírjaikból kiásni elfelejtett, néhai írókat, s hívni, beengedni Párizsba eddig észre sem vett, erõs külföldieket.

Jó ideig politikai, gazdasági és szociális izgalmakkal izgatta magát Párizs és Franciaország elitje, és most mintha egy nagy szünet kezdõdnék. Ismételjük: a legnagyobb zavar fogta el az embereket: Egyház, állam, tõke, munkásság, köztársaság és monarchia körül. Az emberek - ha csak vulkánok föl nem dobták õket - mindig és mindenha kényelmet és nyugalmat akartak, egyelõre tehát Franciaország nyolctizedrészének is nyugalom a programja, s ez magyarázza meg az irodalom divatját is. Ez a program, hogy „hagyjanak bennünket dolgozni és élni”, olyan erõs a francia publicitásban, hogy még vaksi szem is megláthatja. S ami pedig az irodalom divatját illeti, minden három-négy hónapban új irodalmi pályadíjak születnek, s kis folyóiratok kezdenek nagyon tollasodni.

Régi, már-már elszámolt s elfeledett, néhai írók kikelnek sírjukból, s becses lesz minden levelecske, melyet valaha akármilyen író-valaki akárhova írt. Ami nálunk furcsaság, az már Franciaországban parancs: öreg festõk, színészek, képfaragók és muzsikusok könyveket írnak. Franciaország elérte lábával régi lábnyomait: irodalmat akar mindenben, minden mûvészet-ágban, s amit a mi magyar festõ-esztétikusaink régibb francia minta szerint bûnnek tartanak, az már nem bûn megint Franciaországban. Témát és irodalmi hangulatot kíván itt ismét mindenki, s nem csodálkoznánk, ha egy házat Voltaire valamelyik munkája szerint építenének föl.

Divat ez, persze, kedves, elõkelõ divat, ám csak divat, de csak keljen szárnyra, aminthogy szárnyrakelését megkezdte. Nem az emberek legértéktelenebb típusának életét teszi elvisel­hetõbbé, megérthetõbbé s morálisan jobbá ez a - divat.

VU 1910. február 20.

Diósady