12. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

Párizs, március 3.

I.

„A hivatásos politikusok”

[Saját tudósítónktól] Egy exminiszter és diplomata ötletesen akarja megállapítani, mi a baja Franciaországnak és parlamentáris életének. Az a baja, hogy a Dél jogtalanul érvényesül az Észak ellen, a szeleburdibb és latinabb franciák a munkásabbak, komolyabbak és - Bródy Sándor ne vegye zokon, ki a kelta jelzõt egyszer rosszul használta - a keltábbak ellen. A harmadik köztársaság ideje óta a közélet fõbb szereplõinek jóval több, mint hetven százaléka délvidéki volt, holott népesség szerint alig húsz százalék illette volna meg Dél-Franciaországot. Mert a déli franciák szájasabbak, temperamentumosabbak, merészebbek és koldusabbak. Szóval e magyarázat szerint a francia közélet baja az, hogy amit a munkás, komoly Észak gyûjt, azt a könnyelmû, politizáló Dél-fiú elfecsérli. Borzasztó rokonságban van ez a magyarázat azzal az olasz teóriával, hogy az olasz közélet baja a parlament elözönlése a latájnerektõl, vagy ha úgy tetszik, az intellektuelektõl. És mind a két ötlet egy baj okának a keresése: a parlamentekben elszaporodtak a politikai iparlovagok vagy szebben mondva: „a hivatásos politikusok”. Erre minden országban, ahol parlamentarizmus és korrupció van, ezer teóriát találnak ki, de az ezer teória alapja mégis egyetlen dolog. Az ti., hogy a parlamentarizmus minél igazabb és demokratikusabb, annál jobban bõvelkedik nagy erények mellett nagy gyarlóságokban. E gyarlóságok legnagyobbja, hogy olyan emberek csõdülnek a fórumra, kiknek a politika hivatás, de a hivatás szónak - kenyérkereset értelmében.

II.

De Rochefort haragszik

Félve veszem naponként kezembe a lapot, amelynek elsõ cikkét mindig-mindig Henri Rochefort írja. Hiszen emberek vagyunk, nem élhetünk örökké, s egy napon Henri Rochefort márki nem ír cikket, ami azt jelentené, hogy meghalt. Ám nincs baj, Párizst elöntheti a Szajna vagy az öröm, de Rochefort haragszik. Alig van szebb figurája ennek a kornak, mint ez a rakoncátlan zseniális publicista. Aki mindig haragszik, mert ha száz évig él és ír, mindig van elég hite és elhitetnivalója. Mások az õ korában mamunak mondják a hamut, s az õ írásai - mintha egy húszéves, tüzes, zseniális siheder írná õket. Amely laphoz pártol, ott minden nap õ írja az elsõ cikket, s még ha újra számûznék valamely Ördög-szigetre, onnan is pontosan írná. És ha egy nap Rochefort-cikket nem kapnak Párizsban, nagy szomorúság volna, mert azt jelentené, hogy Rochefort megbékült, azaz meghalt. De Rochefort haragszik, s akármilyen hitet valljon õróla és munkásságáról az ember, kívánva kívánja, hogy még sokáig haragudjék. Mert azok az igazi emberek, akik haraggal és harcolva jönnek és élnek.

III.

Egy szomorú Mi-Carême

Ma volt Mi-Carême napja Párizsban, s a földúlt utcák egyikén két leány beszélgetett, kik nem siettek a menetet bámulni.

- Te se akarod látni a jókedvûeket - kérdezte az egyik, a szõke, a másiktól, a barnától.

- Ezt a jókedvet nem akarom látni, mert ezt abból a pénzbõl rendezik, ami az árvízkárosultak számára gyûlt.

És így volt, és soha még Párizsban nem láttak fanyarabb, szomorúbb, erõltetettebb Mi Careme-ot, mint az idén.

IV.

Offenstadték és társaik

Franciaországban és francia nyelven az Offenstadt-féle könyvkiadó cégé az érdem, hogy a legtudományosabb disznóságokat könyvekbe meri nyomatni. Állítsuk-e, hogy Offenstadték nem a tudósokra, orvosokra, szakemberekre, írókra, s komoly, mûvelt amatõrökre spekulál­nak? Fölösleges: maguk a nemi életet magyarázó tisztelt író és tudós urak se sokkal tisztább szándékúak rendszerint, mint a kiadók, akiknek mindegy, hogy ki vásárolja a könyveket. A „Les Orgies Sataniques” avagy a „Les Vices Feminins” íróinak bizonyosan csöndesebb fajtájú lelkiismerete volt, mint példának okáért a Multatulié. És ez kicsinyebben és disznóbban ekként ûzetik Budapesten is és mindenütt a világon, ahol már írnak és olvasnak. A nemi élet, a nemi élet tudománya és frazeológiája irodalmilag számítóvá teszi az írót s persze még inkább számítóvá a kiadót. A serdületlenek, a perverzek, a furcsák étvágyát szolgálják az ilyen könyvek még akkor is, ha nem szándékolják szolgálni. Kár hogy így van, s kár, hogy a szerelmi élet nagy titkairól bátran, kártevõ eredmény nélkül, sokszor és hangosan, mindig beszélni nem lehet.

És mégis, az irodalom és a becsületesen emberi morál nevében nem tudjuk elítélni Offenstadtékat és társaikat. Bizony: a Loyola-tanítás az igaz, hogy a cél szentesíti az eszközöket, s a pornográfia szentesíti a Jövendõ morálját, a mainál becsületesebbet. Író-embereknek különösen, óhajjal és kedvvel ajánlom figyelmükbe a tudományos pornográfia régi és új opusait, legbõvebb kútfõit az életnek. Az én budapesti doktorom, aki egyébként nem becsüli nagyon sokra az irodalmat, s akit a szerelem testi hajótöröttjei keresnek föl legsûrûbben, mondta:

- Addig semmit sem fog érni semmi literatúra, amíg az írók rá nem jönnek, jobban Ibsennél és mindenkinél, ki példával járt elõl, hogy az írónak jobb orvosnak kell lennie, mint a legjobb orvos.

Pártolom a tudományos pornográfiát, mert sokkal többet használ, mint amennyit a rejtegetõ, erényes tudomány árt. A gólyamesén már a hatéves gyermekek is túl vannak, de hosszúszakállú írók elég buták vagy alattomosak, hogy gyártsák a felnõttek számára az új gólyameséket.

Pesti Napló 1910. március 6.

Ady Endre