20. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

Párizs, május 14.

I.

A Skating Rink

[Saját levelezõnktõl] Mint Budapesten valamikor a moziteátrumok, úgy lepték el most Párizst a Skating-palace-ok. Párizsban mindenütt kerekeznek. A kerekes korcsolyázás céljaira óriási, finom csûrök épülnek: sok a vészkijárat, de Ököritó veszedelme mindenütt. Különben pedig szégyenlem, tehát bevallom: bizony egyszer magam is felkötöttem a négy kerekû korcsolyát, csábító ez a bolondság. Elõször is a lármája: ha valaki behunyja a szemét, s hallgatja, megesküszik, hogy a tengert hallja, friss, szélvészes alkonyaton. Meg azután: mennyi nõ. Párizs kapott egy új ötletet, egy új találka-módot, és folyik az örök, kedves vásár. Sokkal jobb, mint a jégpálya, mert itt jó meleg van, a Skating palace-okban illatos bolond, kerítõ levegõ. A zene szól, nagyon ballerinás, fehér ruhákban a Skating Rink nõi alkalmazottjai adják a vidám biztatást. Egészen õsz, öreg bácsik kerekeznek szédületes gyorsasággal, s ismerkednek még szédületesebb gyorsasággal. Régi, elfelejtett angol sport ez, s Párizs vállalta, hogy fölébreszti: fölébresztette. Egy évig, két évig, talán háromig divatban marad, s azután elmúlik a Skating Rink is. De párizsi feladatát betöltötte: néhány tízezer pásztorórát mívelt, s ez a fõ. Alapjában szigorú erkölcsû embernek tartom magamat, de nem tudok haragudni az olyan intézményekre, melyek megkönnyítik e zenebonás s az embereket szerteszóró világban, hogy egy nõ s egy férfiú egymásra találjanak. Mindezt négy kerék csinálja, szépen, formák között, sõt még a testi egészségre is hasznosan, s akinél a negyedik kerék nem hiányzik, ha akarja, egekig repülhet.

II.

A Liabeuf önérzete

Liabeuföt, a párizsi gyilkos csizmadia-legényt, elõre tudta mindenki, halálra ítélték. Bosszút akart állani a rendõrökön, s megölt közülök egyet, súlyosan megsebesített sokat, persze éppen az menekült ép bõrrel, akin bosszút akart állani. Munkaadói sorban igazolták, hogy kitûnõ, pontos, jó munkásember volt mindig. Nem az apacs-fajtából való volt, hanem egy nagyon indulatos és - ez a furcsa - nagyon-nagyon gõgös ember. Elítélték volt egyszer, mert úgy látszott, hogy szegény, szomorú hivatású szép leányoktól fogad el pénzt. Õ ártatlannak hitte magát, s az állítólag ráfogott, meggyalázó bûnért akart bosszút állni. S majdnem shakespeare-i dolog, hogy a halálbüntetés kihirdetése után mit kiáltott:

- A fejemet levághatják, de kijelentem, hogy nõk kitartottja sohase voltam.

Ez volt, s csak itt tört ki a Liabeuf önérzete, de itt igazán cézárian tört ki.

Bizonyos, hogy Fallières nem fog megkegyelmezni neki, Liabeuföt egy fejjel meg fogják rövidíteni. Nagyon utálatos vadsággal, elkészülten ölt ez a gõgös, ifjú, önérzetes csizmadia-legény. De ahol a héroszokat nem tanári, klasszikus, lehetetlen mértékekkel mérik és jegyzik, följegyzik a Liabeuf nevét. Mégiscsak bátor, hõs csizmadia az, aki a bizonyos s talán megérdemelt halál elõtt is harsányan kijelenti, hogy õt ne tekintsék közönséges, magát nõkkel megfizettetõ fél-férfiúnak.

III.

A képzelt Parseval

Így kellett történnie, a repülés ennek a mi most élt korunknak legnagyobb, legidegesítõbb problémája. Angolországban, Németországban sokszor látták már, most Franciaországban is látták. Toul városban húsz katona esküszik meg, hogy látta a büszke, a titkos, a hatalmas légi hajót. A Verne-regények nagyon dolgoznak bennünk, s a repülés borzasztó nagy félelmünk és vágyunk. Ezért történik, hogy egy nem létezõ, nem repülõ, mesebeli kormányozható Parsevalt sok-sok ember lát. A repülés kezd olyan tömeg-hallucinációt produkálni, mint a középkorban egy-egy meg nem történt s mégis százaktól látott csodatétel. A képzelt Parseval éppen olyan rangú jelenség, s éppen úgy látszik, mint a lourdes-i Szûz Mária vala sokak által látható. Csodálatos, megrendítõ, szomorú, hogy a tudomány és eredményei az emberi fantáziából nem tudnak különb eredményeket kihozni, mint amiket a vallásos miszticizmus hozott ki. Máriapócson sír a szent Szûz, s Toulban egy sereg fiatal, jószemû katona lát egy csodaléghajót, mely - nincs.

Pesti Napló 1910. május 15.

Ady Endre