27. „A LA MANIÈRE DE…”

Úgy gondolom, hogy nálunk még nem értenek elég jól az effajta, kedves írócsúfoláshoz. Nem új, de mindig pikáns, ahogy egy kicsit olvasnak, ez a játék, s engem érdekel különösen. Magyarországon tudniillik énrajtam próbálták ki legsûrûbben és legsokaságosabban. Kár, hogy kevésszer sikerült, mert bizonyosan könnyebb volna Ady-paródiát írni, mint Baudelaire-t.

Paul Reboux és Charles Muller urak „A la manière de…” könyve már talán a harmincadik kiadás körül tart. Új és új írók kerülnek bele, sõt régibbek és régibbek, mivel a diákokra is kell számítani. Zola, Gyp, Bourget, Ohnet, France, Mirbeau, No[a]illes grófné mellett az iskolákban olvasott klasszikusok is.

A módszer: paródiás kritika, bolondos utánzás, de mindig haragos-irigy grimászolással. Ez a haragos-irigy grimászolás olyan szükséges ehhez a „mûfaj”-hoz, mint a kicsúfolandónál az egyéniség.

Röhögõsen imitálni valakinek írói erényeit és bûneit nagyon nagy dolog. Irodalmi gourmet legyen, aki teszi[,] a legeslegfinomabb fajtából, s egy egyéniségtelen sok-tehetségû író - együtt. Áldozat pedig az is lehet itt, aki például írói és mûvészi mérlegen semmisen könnyûnek találtatott. Kemény Zsigmondot éppen úgy ki lehet csúfolni, mint Senky Aladárt. De elképzelek egy Senky Aladárnál íróbb írót, egy valóságos írót, aki már az ilyen mókuskodások számára föltörhetetlen mogyoró. Az író-természetrajzhoz valósággal új, tudományos adatokat szállítanak az olyan csúfolódók, mint ez a két francia példának okáért.

A jó, haragos-irigy imitálók értetik meg, hogy az író-betegség sajátságos betegség. Olyan, mint a torokgyík, mikor gyermekek között pusztít, de a fölnõttek is megkaphatják. S közben egy sereg ember fájlalja a torkát, de ez a torokfájás nem - torokgyík. Valósággal betegnek, valósággal írónak kell lenni, s mellékes, hogy milyen rangúnak. Akibe a Reboux-k és Mullerek bele tudnak kötni, az bizonyosan író, még ha Rosny is, akármelyik Rosny. A kritikai paródiának avagy paródiás kritikának akkor és úgy van becse, ha az abszolút író-természeteket megtalálja.

Az író-manière-ek „mûfaj”-a pedig igazán értékes jelenség egy kultúrtársadalomban. Okvetlenül elterjedt, heves és értõ olvasás-szokásra vall, ami mégiscsak a legszükségesebb az irodalomnak. Ám bizonyos az is, hogy a szóban forgó francia könyv nem volna ilyen kelendõ, ha egyszerûen antológiája volna a kifigurázott íróknak. S evvel talán egész véleményt mondtam errõl a „mûfaj”-ról. Ez olyasvalami bizony, mint a könyvvigéc, a nagyon ügyes könyvvigéc. Élelmesen és sokat keresve csatangol az írók és a publikum között. Hasznos, derék, kedves, kultúrás szerep, s úgy szeretném már látni, hogy Magyarországon is nagyon kelljen és keljen.

Mihelyst többen olvasnának, rögtön megteremnének a több és tehetségesebb csúfolók is. És nagy gyönyörûség volna, ha minden valaki magyar írót kicsúfolnának végre. „A la manière de” Paul Reboux és Charles Muller - sok-sok kiadású könyvekben.

Ny 1910. június 16.

Ady Endre