28. AZ IMPERIALE SIRATÁSA

Négy vagy öt évvel ezelõtt a bölcs Ignotusszal találkoztam Párizsban, aki az õ finom és figyelmes közönyösségével ezt kérdezte:

- Hát csakugyan Bakonyod neked ez a Párizs, és nem sajnálod a mi gyönyörû Budapestünket, hol élnünk s halnunk kell?

Akkoriban a Szajna túlsó partjáról, Párizs Budájáról jártam át naponként az igazi Párizsba, a Kozmopoliszba. Imperiale-on jártam rendszerint, mert az olcsó volt, ami szükségeltetett, s szép volt, levegõs, napos, jó.

Akkor azt mondtam Ignotusnak egy piciny percnyi, kedvetlenül kedves gondolkozás után (oh, szép ifjúságom):

- Való, hogy néha fáj nekem az emigráns voltom, életem, szegénységem s az a gyalázatosan gazdag Párizs. De ha ragyogó délben fölülök az omnibusz tetejére, nézem Párizs nyüzsgését, szépségét, s eszembe jut Budapest s hozzátartozó, hitvány népe: boldog vagyok.

*

És most Párizsban beszüntetik, meghalatják az omnibusz magas emeletét s a correspondance-ot. A correspondance (átszállójegy) halálába talán bele tudnék törõdni, de az Imperiale vesztébe: nem. „Sic transit” - az ember nem tud már a klasszikus bölcsek és poéták csacsis bölcsességével megvigasztalódni: öregszik.

A tramwayba[,] az autóbuszba beletörõdhetett az ember: ezek emeletesek voltak, s hasonlítottak a régi omnibuszokra. De az Imperiale eltörlése majdnem azt jelenti, hogy ezután már nem szabad a nagyvárosi életet magasról, távolról nyugodtan nézni. Rajongók, hívõk és svihákok azt mondhatnák, hogy a repülõgépek korában éretlen szentimentalizmus ekként panaszkodva szólni. Holott nem így van, s a párizsi omnibuszt a maga Imperiale-jával el kell siratnia mindenkinek, aki [e] históriai nagyvárosnak nyugtalan szívén feküdt.

Mert tudákos túlzás a szív ellen támadni, s természettudományi kérdést csinálni abból, hogy mi is a szív? Az Isten, a lélek, a szív, csak hadd maradjanak meg bõvülõ-táguló értelemnek[,] régi, nagy jelentõségükben. S a repülõgép is csak maradjon annak, aminek ma még látnunk szabad és lehet. És szeressük olykor azt is, ami régi, holott régi: a régiség nem mindig rossz, nem mindig - deleandum.

*

Hiszen minden régi szokás és institúció új volt valamikor, s minden újért mártírvér pergett. Például az omnibuszért is, melynek igazi föltalálója (avagy fölfedezõje?) Baudry úr volt, aki Nantes-ban lakott. Baudry úr egyelõre csak arra gondolt, hogy az õ meleg fürdõihez könnyebben juttassa el az embereket. S mikor a társaskocsik beváltak, Baudry úr áttette a szállását Párizsba, s már nem akart mást, mint utasokat szállítani. És Baudry úr, mint minden újító, minden kezdeményezõ, csúnya véget ért: a hitelezõk elõl a halálba szaladt. Gyorsabb omnibuszon, mint az övéi: beleugrott s belehalt a Saint-Martin csatornába. Ez így volt jól, s az is jól van, hogy ma a legjobb értékpapírok Párizsban a Baudry úr kocsijainak papírjai.

És az se utolsó dolog ám, hogy az Imperiale-ok miként jöttek divatba Párizsban. Berry hercegnõ fogadott a királlyal tízezer frankba, hogy õ föl mer ülni e populáris magasságba. S Párizs attól fogva, hogy Berry hercegnõ megnyerte a fogadást, a maga teljes, hazug demokráciájával keresztelte el Imperiale-nak az omnibusz emeletét.

Nyolcvan esztendõs az Imperiale Párizsban, s igazán fáj nekem, hogy nemsokára örökké elmúlik. Budapest omnibuszai most kezdik, néhány év óta, a magasságnak ezt a mozgó, utcai kultuszát. Miként legalább nyolcvan évvel kezdünk el igazán, alaposan, mindent - Franciaország után. (A nagy forradalom kivétel: ezt mi sohse kezdtük, s félek, hogy sohse kezdjük el.)

*

Az Imperiale különben is oda való, ahol van mit nézni, s ahol az embereknek hangulatuk van a hangulatokhoz. Párizs kibámulta magát, s eltelt a maga szépségével, most már nem kell az Imperiale.

Sok-sok száz kilométerrõl temetem én is az Imperiale-t, amelyhez már újabban hûtelen[!] kezdtem lenni. Kocsik, taxiautók s az öregedés gyöngeségei, hiú álszemérmei elhódítottak lassanként tõle. De az Imperiale látta az én fiatalságomat és meghordozta dicsõségesen Párizs napos bulvárjain. És mit mondanék most Ignotusnak, ha Párizsban találkoznánk s ha megint megkérdezne? Hajh, Párizs nekem már nem Bakonyom, kedves, hideg[,] bölcs Ignotus mester. A budapesti Imperiale-ra pedig nem illik és nem érdemes fölülni, az Imperiale-nak is vége.

Oh, tarka emlékek, tûnõ ócskaságok, be belétek szeret végül minden ember, midõn már nem vagytok.

Pesti Napló 1910. június 24.

Ady Endre