30. LA CHÂTEAU DE LA BELLE-AU-BOIS-DORMANT

„Bizony nagyon kicsi könyv ez… bocsánat… talán az utolsó könyvem” - írja az író: Pierre Loti. Újságcikkekbõl, följegyzésekbõl, akadémiai prédikációkból összeütött könyv, ez bizonyos, de igazi Loti-könyv. Színészkedés és szomorúság, gyönyörû szomorúság a színészkedésben s könnyfacsaró színészkedés a szomorúságban. Alphonse Daudet mondta volna egykoron Lotinak, amikor Loti az õ egyszerû, hugenotta falusi õseirõl beszélt, ami következik: „Toi, vois-tu, tu as surgi là comme un diable qui sort d’une boîte. Plusieurs générations, qui étouffaient de tranquillité régulière, ont tout à coup respiré éperdument par ta poitrine… Tu paies tout ça, Loti, et ce n’est pas ta faute…” Így van-e, nem tudom, de Loti minden könyvében hugenotta õseit siratja, s úgy mutatja magát, mint véres ragyogású mártírutódot.

Újabban egy erõszakos mûvészi és emberi hitvallás Messiása szeretne lenni Loti, mivel ez a legarisztokratikusabb lelki divat. A Loti hitvallása, mint e könyvébõl is kitör, valami együgyû õstisztelettel összeházasított nihilizmus. Már-már úgy látszott, hogy a hité a jövõ, az abszolút hité, mint a France-é vagy, mondjuk, a Bourget-é. Hinni valamiben, ez volt rövid ideig éterinjekciója minden igazi vagy csak híres francia valakinek. Most nem ez a legfontosabb, legszebb, hanem megtagadni Rousseau-t s csak kedvelni és siratni az elveszett hitet.

A harmadik köztársaság nagyon megnyomorította a francia lelket, s a tudományt és haladást is csak azért nem káromolja az ember, nehogy ráfogják: Brunetière-epigon. De Loti azért nem röstelli leírni: „minden igaz, és mindennek az ellenkezõje is igaz.” Azonban az õsöknek biztosan igazuk volt, mert azok tudtak hinni, s, istenem, az ember hatvan-hetven évet él, s a világi dolgok hat-hétszáz év alatt is csak látszólag változnak.

Ez a Loti-könyv összevisszaságában, újságírói voltában az õsökhöz és a távolságokhoz imádkozik. Szomorú, rafinált mai könyv, sok esõ esik benne, sok emlékezés és régi illat szállong. A nagy látatlan kapcsokat keresi a régmúlt, a távolság az idegenség között és köztünk. Úti hangulatok a messze Keletrõl, a babonás, de már a kultúrától romló baszk földrõl, Londonból, Berlinbõl, régi zugokból, röpülõ vonatról s tarka tájakat panorámázó automobil-nyargalásokról. Város, rejtett falu, hajó, bárka, vonat, automobil, Kelet és Nyugat, minden szomorú. De a Loti finom, ravasz, szomorú tollából, új hitvallásából a legédesebb méz csöpög az ajkainkra keserû lé helyett. Az jut eszünkbe, hogy milyen szép volna szépen meghalni, de legföljebb csak két-három napra vagy hónapra.

Ny 1910. július 16.

Ady Endre