33. LUCIEN

(Binet-Valmer regénye)

Egy sárga borítékú, Wilde-mottós, új könyvet olvastam, Ollendorff-könyvet, a napokban, „Lucien” a címe, regény, Binet-Valmer írta. Szól pedig a könyv egy Lucienne-lelkû Lucienrõl, s én Szapphó és Bilitisz drága neveit sóhajtozván öblítettem ki utána a számat. Csúnya dolog volt ez tõlem mindenképpen, oktalan, hetyke férfiaskodás, s az asszonykedvelõ hím esztétáknak illetlen póza. Miért vagyok én irgalmasabb Leszbosz emlékéhez, oltárához és virágos pamlagához, mint a saját nememnek nõnélkülözõ amorózóihoz? Gonosz elfogultság ez az enyém, de lebírhatatlan, s én az egynemûek szerelmét mégiscsak két fiatal, nagyon szép nõtest hidegrázós összefonódásában látom szépnek. Nyilván azért, mert én csak a nõtestet kívánom ölelésre és öleltetésre, s megbocsátok a szép nõnek, ha olyan szépbe bolondul bele, mint egy szép nõtest. De Lucien nem ezt vallja, s õ nem akarja magát nyomorultnak hinni, mert a szerelmet másként gyakorolja, mint más: ez a regény. Miért volna az õ szerelemmódja aljas:… „l’acte est toujours immonde, et l’âme basse de la femme le rend plus immonde encore”. Lucien tehát Oscar Wilde legfélreértõbb, legérdekeltebb, legfanatikusabb s legrosszabb tanítványai közül való. „Engem nem fognak megölni, mint megölték a nagy Wilde-ot, a nyomorultak, igen, a nyomorultak, a képmutatók, a hóhérok.” Íme, Lucien: egy már nagyon ismert és merész típusa a szexuális élet fátum-sújtottjainak, egy egyre hõsödõbb hõse a gyávaságnak. S a könyv címlapján Wilde-nak ezek a szavai: „mais le plus brave d’entre nous est épouvanté de lui-même”. S Binet-Valmer regényének mégis az a legnagyobb hibája, ami az enyém is az olvasásban: az állásfoglalás. Az ifjú író úr pompásan megérteti Lucien vergõdését, sorsát, de minden sorából kiujjong, hogy õ nem Lucien. Georges Eekhoud már akkor sokkal mûvészebb, bár Eekhoud is állást foglal, de pro és infernális forrósággal, megdöbbentõ lírával. Binet-Valmer könyve mégis több dokumentumnak, mint bárkié, ki eleddig mai férfiúról írt, önmagába és férfiútársainak szebbjeibe szerelmes férfiúról.

*

Lucien Vigier egy nagy, nagyon nagy tudósnak a fia, aki Nobel-díjat is nyert s egy frivol, fiatal mamáé. François Vigier Franciaországnak, sõt a világnak és mindenekfölött önmagának büszkesége, a tudomány dicsõ õrültje. Érdekes, hogy Binet-Valmer, a „Les Méteques” írója, a Maître-t majdnem csupa idegenekkel véteti körül. Batchano, a Krisztus-lelkû román doktor, akibe titokban szintén szerelmes Lucien, Périclés, aki talán görög s Marie Lewinszka, a sokszorosan milliomos, szépséges lengyel doktorkisasszony. S a Vigier-család általában métèque-[e]k társaságában él, s Reginald Lovell, egy Velazquez-arcú, amerikai, híres szobrász szabadítja föl Lucient. Lovell által érti meg Lucien hogy az õ szerelmes, titkolt, szégyenelt álmai a legnagyszerûbb álmai a szerelemnek. Még jó, hogy Binet-Valmer Eekhoudot nem szavaltatja el Luciennel: a férfiút szeretõ férfú szerelme az Übermensch prófétás nászindulója. Lovellt kiutasítják Párizsból egy feketemise miatt, melyen persze Lucien Vigier is ministrál. El kell tusolni a botrányt a François Vigier dicsõségéért, de François Vigier ekkor megtudja, hogy micsoda az õ fia. A Maître csak a tudománynak, a dicsõségnek, a halhatatlanságnak él, ennek föláldozta a feleségét is. Arról volna szó, hogy most áldozza föl a fiát is, kényszerítse Lucient, hogy a gyalázatból a halálba szökjék. De Lucien már ekkor más mentõeszközt talált ki: nagy ember lesz, nagy mûvész, akinek joga lesz szeretni is másként, mint másnak.

- Atyám, a te bûnöd, hogy az vagyok, ami vagyok, a te bûnöd és az anyámé, én nem tehetek róla. Meg akartam már sokszor ölni magam, s ha a te dicsõséged, a te neved ezt követelik, meghalok. De nézd, te zseni vagy, érzem, hogy kellett kapnom a te zsenidbõl, ments meg engem, segíts meggyógyulni, segíts ahhoz, hogy nagy ember legyek.

François Vigier szomorúan néz a fiára, ismeri ezeket, mind ilyenek gyávák hazugok. Nagy ember akar lenni ez a monstrum - gondolja -, hát miért ne legyen õ, a nagy ember, egyszer monstrum? Neki François Vigiernek, joga volna ehhez, az õ gyermekei úgyis inkább: a tudománya és a könyvei, haljon meg ez a szerencsétlen fiú. De a nagy ember se olyan erõs, mint magáról hiszi, s bár a Maître tudománya nem ígér reményt, Lucien idõt kap. Gyávaságból, nehogy ti. gyávának lássák, egy golyót röpít magába, de a golyó csak a vállát éri. Az apja megmenti, Marie Lewinszka ott ül hetekig a beteg ágyánál, s Batchano, aki szerelmes titokban Marie-ba, az egész családnak gyöngéd õrangyala e megpróbáltatások idején.

*

Marie beleszeret Lucienbe, mialatt ápolja, s elhiszi Luciennek, hogy olyan drámát írt, amely elõtt Párizs meghódol. Lucien pedig elhatározza, hogy mégis meg akar gyógyulni Marie által, akinek annyi milliója van. Ez a nõ ez a kivételes nõ, vissza fogja hódítani õt a férfiaktól, és segíteni fogja a dicsõség útján. A lábadozó Lucien fölolvassa drámáját családja, barátjai, Marie és Batchano elõtt. Nagy sikere van a fölolvasásnak, de François Vigier és Batchano a leghatásosabb jelenetek alatt nyugtalanul néznek lopva össze. Õk, az orvosok, tudják, hogy ilyen érzéseket, ilyen jeleneteket csak olyan írhatott, mint Lucien. Lucien fölgyógyul, az apja tûri, hogy eljegyezze magát Marie-val, s a tudósok tudósa már-már hisz a csodában. Pedig közben Lucien a legnagyobb próbát is megteszi, hogy vajon Marie megtörte-e a varázst. Marie nem akar hinni lady Cynthiának, egy szalontartó pletykás hölgynek, hogy Lucien „n’est d’aucune utilité pour une femme”. Õ azt hiszi, hogy Lucien az õ szent leányságát akarta kímélni, s halálosan hisz az õ csodálatos szépségû võlegényében. Gyorsan, a francia drámák gyorsaságával következik el a vég. Lucien drámája megbukik. Lovell álnév alatt ott van Párizsban, ott van a gyászos színházi estén, s elszökteti Lucient. San Remóból három levelet ír Lucien, az apjának, Batchanónak és Marie-nak, bejelenti, hogy öngyilkos lesz. S mikor Batchano, akinek Lucien bevallja a levelében, hogy csak õt szerette, siet a rendõrségre, a rendõrfõnök mutatja nevetve titkos rendõreinek a jelentését. Aznapon, amikorra bejelentette Lovell elhagyását és a halált Lucien, álnév alatt elutazott folytatni kéjutazását Lovellel Nápoly felé. A Lucien fajtája hazug, momentané, gyáva, menthetetlen - harsogja regénye végén Binet-Valmer. De így nem volna értéke a könyvének, ha a többi embere nem volna ragyogóan kedves, bús sorsú ember. És fölöttük nagy önszerelmével, dicsõségvágyával s legvégül is gyõzelmesen: az öreg Maître François Vigier. Egy gyönyörû párizsi legény, egy Apolló haladt el elõttünk és társai között, aki külsõleg csupa fényes ígéret. És kiderül, hogy se nem ember, se nem mûvész, se drámát nem tud írni, se meghalni nem tud, mert nem asszonycsókra szomjasan termett. Binet-Valmer pedig evvel a harmadik könyvével egy százszor több Willynek indult, s annyira látszik, érzik rajta, hogy nem Lucien-fajta, hogy Henry Bernstein, kinek a könyvét ajánlotta, nem félhet a meggyanúsíttatástól. És mégis azt gondolom, hogy ezt a könyvet a Lucienek veszik, olvassák leglázasabban és dühösen méltatlankodva. Õk, akik ókorból, középkorból, újkorból annyi nagy nevet követelnek magukénak, nem törõdhetnek bele, hogy többnyire csak Lucienek, gyávák, boldogtalanok.

Ny 1910. augusztus 1.

Ady Endre